Esszék

Asztronómiailag az aszcendens a felkelő jegy. Azaz az a csillagjegy (zodiákus), amely születésünk pillanatában épp keleten a horizonton látszott. Az aszcendens 24 óra alatt teljesen megkerüli a zodiákust, így az aszcendens egy jegyben 2 órát ül.
Persze nem csak az órától, hanem a földrajzi koordinátától is függ az aszcendens helyzete.
Az aszcendens a felnőttkori személyiség jegye, amely mutatja azt, hogy:
- milyennek látjuk / képzeljük magunkat
- milyennek látjuk a környezetet (a többi embert)
- milyennek látnak minket a többiek
- mit kell tennünk annak érdekében, hogy személyiségünk, a külvilághoz való hozzáállásunk, emberi kapcsolataink rendben legyenek.

Hegymászós kirándulásom vége fele járok, már a tó csillogó vizét látom. A nap sugarai megtörnek a tó tükrén, és fénnyel festenek a fák lombjaira. Megkönnyebbülten és vidáman haladok a bokrok között, nézem a kék eget, amikor egy szembecsapódó ágat a tenyeremmel védek ki, és egy erős tüske megszúrja a középső ujjamat.

Nehéz napnak nézek elébe. Nem másért, de elterveztem, hogy a szemközti hegyet megmászom. A kiszemelt hegy nincs messze, viszont elég magas és elég meredek. Oldalát sziklás hasadékok és szakadékok alkotják, a csúcsa is egy sziklában emelkedik ki a fák közül. Kora reggel indulok, mert számításaim szerint szükséges a megmászásához az egész nap. Út közben meg azon fogok elmélkedni, hogy hol vannak a határaim, és mi a sorsom.

Másnap hajnalban zajra leszek figyelmes. Felkelek, kimegyek a ház elé, ott van egy juhász, szólítja a kutyáit. Még távol van, de valamiért erősebben kiált, talán ideges, mert szétszéledtek a jószágok. Még magamban mérgelődök is egy kis ideig, de aztán rájövök, hogy ez ugyanaz a juhász, akivel pár napja találkoztam, és a Napról diskurált. El is szállt a mérgem azonnal, gondoltam megszólítom. Hátha van mára is egy kis bölcsessége, amit megosztana velem.

Pár napot pihenek a marsi beavatás után, néhány éjszaka még a medve járt a fejemben, de mostanra szépen elballagott, már nem kísért álmaimban. Reggel, még napfelkelte előtt, nekifogok a jegyzeteim között rendet tenni. Leszedek mindent az íróasztalról, kihúzom a fiókokat, a polcot is leürítem, minden papírt, füzetet és könyvet az ágyra halmozok. Elkezdem egyenként átvizsgálni, mi az, amit meg kell tartani, és mi az, ami már idejét múlta, illetve az eddigi tapasztalataim szerint már érvénytelen. Rengeteg jegyzet van, a lányról, a medvéről, meg a vándorról. Mindenről jegyzetelek, az írás segít összpontosítani, nem engedi gondolataim szétszéledni.

Néhány nap úgy telik el, hogy inkább olvasok, mint a természetet járom. Érzem már több napja, hogy az itt tapasztaltakat fel kell dolgozni, meditálok, olvasok, alszom. Nem akarok semmi mást. Egy várakozás ez talán, valami jelre, hogy a következő lépést ideje megtenni. Kellemes napok voltak ezek, a nap végig sütött, még sem volt túl forró, a tó vize kellemes. Pár napja senki nem járt erre, a lánnyal sem találkoztam, és a vándort sem láttam. Ezen a nap mégis úgy ébredek, hogy valami történni fog, talán jön egy újabb vándor, aki elmondja majd, mit jelent bátornak lenni.

Az apparátus egy olyan szerkezet, ami - bár teljes mértékben az igazság ellen van berendezkedve - mégis képtelen az igazsággal szemben egyenes úton védekezni.

Az ember fejlődése az információcserén alapul. Információ minden, ami bennünket elér az érzékszerveinken keresztül. Az információ belülről formál, alakít, akár tudatos, akár nem. A beérkező információt a tudatunk, vagy tudatalattink szűri meg, és ezek alapján dől el, hogy azt igaznak vagy hamisnak értékeljük.

Az előző, kvantumfizikáról szóló cikkeimben kifejtettem, hogy a létezés alapja a szuperpozíció. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy amíg a dolgok nem nyilvánulnak meg, addig egy várakozó állapotban vannak, és egy tudatos lény teremtő beavatkozása jeleníti meg őket, az ő tudata szerint.

A kórokozó elmélet Louis Pasteur, francia mikrobiológus és kémikus kutatásaiból ered. Alapelmélete az, hogy különböző baktériumok és vírusok, ha bejutnak az emberi szervezetbe, betegséget okoznak. Ez abból az egyszerű megfigyelésből származott, hogy bizonyos betegségeknél mindig megtalálhatunk bizonyos baktériumokat. Ezzel szemben riválisa, Antoine Béchamp azt vallotta, hogy a „környezet a minden, a baktérium semmi”, vagyis a belső környezet a kulcsa a betegségeknek és nem a baktériumok. Pierre Jacques Antoine Béchamp francia tudós volt, aki ma az alkalmazott szerves kémia terén elért áttörésekről és Louis Pasteurrel folytatott keserű versengésről ismert. A két elmélet közül Pasteur elmélete él ma is tovább, annak ellenére, hogy halálos ágyán nézeteit visszavonta, és nagy vetélytársának és riválisának, Béchamp-nak adott igazat.

Pár napot a virágok tanulmányozásával töltök. Vidám sokszínűség tölti be a napjaimat. Kellemes az időjárás is ezekben a napokban, nincs túlzottan meleg, így egész nap a réten bolyonghatok. Olyan virágokat fedezhetek fel, melyeket még soha nem láttam, és csodálhatom rövid életük. Szépségük mulandóságukban rejlik, és minél rövidebb az idejük, annál tüzesebben virágoznak. Mintha egyszerre mindent oda akarnának adni a mindenségnek, színt, illatot, formát.

Azzal a nyugalommal alszom el, hogy most már értem a Napot és a Holdat, a kiáradást és a befogadást, reggel azonban furcsa hangokra ébredek. Mintha valaki énekelne a ház ajtaja előtt. Kiugrok az ágyból, és kilesek az ablakon, de nem látok senkit. Kint süt a nap, tücskök ciripelnek, az ég tiszta. Akár egy jó napnak is elébe nézhetnék, ha nem lenne ez a furcsa ének.

Másnap korán ébredek, hűvös van, az eget sötét felhők borítják. Eső illata terjeng, s csak néhány madár énekét hallani. Kiülök a ház elé, magamba szívom az illatokat. Próbálok emlékezni az álmomra, de csak képfoszlányokat látok, nem tudom megfogni. Furcsa érzés kerít hatalmába, úgy érzem, Napnak lenni nem elég. Kell még valami más is, talán Holdnak is lenni kell.

Az eszemet otthon kellett volna hagyni, mert akkor többet látnék, mint így. Az ész mindenbe bezavar. Mindig valaki akar lenni, okoskodik, spekulál. Miközben a természet lecsendesül, elhalkul a szél, a madarak is elülnek, az ész egyre izgágább. Mindenféle gondolat eszembe jut, nem tudom kizárni. Az ég alja még világos, de az erdő már sötét, halk nesz, zörej, minden kis élőlény teszi a dolgát. Tudom, nem vagyok méltó e csendhez, mert bennem zaj tombol, próbálok lecsendesedni, de a világ bennem nem engedi.

Istennel lehetetlenség együtt lenni napszemüvegben, olvastam valamikor, állítólag Bono mondta, de ha nem ő mondta, az sem változtat a kijelentés igazságán. Ugyanezt mondom én is a maszkról, és a dolog paradoxona, amiről azt hihetjük, hogy megvéd: elárul, és ennek egyetlen oka van: az életet nem lehet megnyerni, a sorsot nem lehet kivédeni, a létezést nem lehet átverni.

Az élet legnagyobb kérdései, amelyeket a legtöbb ember, legalább egyszer, feltesz magának: mi az értelme az életnek? Mi a feladatunk az életben? A legtöbben arra a következtetésre jutnak, hogy az élet célja a boldogság.

A hagyomány, és az igazi tudomány találkozását a kvantumfizikában láthattuk. A kvantumfizikai és az újabb genetikai tanulmányok lassan bizonyítják mindazt, ami a hagyományban fellelhető, és amit sok, nyílt és kíváncsi ember már megtapasztalt. Nem új keletű dolgok ezek, már a kilencvenes években írtak erről gondolkodók. Előző, kvantumfizikáról szóló írásaimban igyekeztem feltárni azokat az egyszerű és ésszerű következtetéseket, amelyeket le lehet vonni, és most lépjünk még egyet előre, és nézzük meg, hol tart ma az igazi tudomány, és ehhez képest hol tart az emberiség.

Azt mondja a hagyomány, hogy amikor az ember meghal, és lelke a szellemi világba át akar lépni, át kell mennie a Csinvat hídján. Amikor a Csinvat hídjához érkezik, egy szép lány közeledik feléje: az ember szellemi énje. Amikor a lélek a szellemi énjét megpillantja, ráeszmél az egységre. A túlvilágra csak az éberség vihető át.

Életünket, sorsunkat a gondolkodásunk alakítja. Bár mára ez közhely, de sokkal több van a kijelentés mögött, mint gondolnánk. A gondolkodásunk ugyanis a világlátásunk alapja, a világlátás pedig nem csak azt jelenti, hogy milyennek látjuk a világot, hanem inkább azt, hogy mit látunk a világból. És amit a világból látunk, azt éljük. És amit megélünk, az a sorsunk.

Hajnalban arra ébredek, hogy zuhog az eső. Sűrűn kopogtatja a ház tetejét, az ablakot, a tó vizében buborékok. Sötétebb van, mint máskor, az ég komor. Nehéz felhők ereszkedtek alá, súrolják a fák hegyét. Ilyenkor a házban olvasok, valami jó könyvet, ami új gondolatokat ébreszt. Olvasás közben jegyzetelek is, mert amit leírok, azt jobban megértem. Az írás egy kapcsolat, összekapcsolja a kintit a bentivel, a fentit a lentivel. A legtöbben nem írnak. Esetleg aláírnak. Sajnos most már nem is olvasnak. A modern technika azonban nem vezet el az idillhez. A kép bennünk kell keletkezzen, ezért kell olvasni. Ha a képet kívülről kapjuk, az csak az illúzió (maya) egy része. Varázslat. A valóság mindig belül van.

Hajnalban kelek, amikor az ég alja éppen világosodik, mert ott akarok lenni a nap születésén. Még csak halványkék a láthatár, a természet csendes. Úgy gondolom, hogy idejében fel kell kelni ahhoz, hogy ne szalasszuk el a napot. Aki napkelte után kel fel, az már szinte semmit sem tehet, mert a napot elvesztette. Aki nincs ott a születésnél, az nem értheti a további folyamatot: az életet. A reggel a születés pillanata, a természet vidám és fiatal és huncut, játszik a fényekkel és az árnyékokkal. Felkelés után az első dolgom az, hogy kimegyek a tó partjára, s nézem a természetet, hallgatom a víz halk morajlását, a békák kuruttyolását. Egyre világosodik az ég, előbb világoskék, majd aranysárga, ébred a természet, ez a nyugalom semmihez sem fogható. Azonnal észrevesszük, hogy az élet színes és gazdag és bőséges. Ha nem így lenne, a napkelte sem okozna több érzést, mint a villany felkapcsolása. Közben hagyom fantáziámat szárnyalni, vagy emlékekkel játszok, és mélyeket szívok az aranysárga levegőből. A levegő élettel teli, feltölt, új erőre kapok.

Bízok a létezés értelmében, az igazságban, a halhatatlanságban. A többi lényegtelen, s a nemes ember lényegtelen dolgokkal nem foglalkozik. "Ne aggodalmaskodjatok." Az élet úgy van megszerkesztve, hogy csak az veszti el, aki foggal körömmel meg akarja kaparintani. De ha odaadom: örökre az enyém lesz. Ez az ősbizalom alapja.

Ez egy kitalált történet. Bármilyen hasonlóság a valósággal csak a fantáziád szüleménye.

Az üres dobozok világát éljük. A dobozok egyre szebbek és egyre üresebbek. Egyre több energia van a külsőségben, egyre gyengébb a belső. A hatás, a mutatvány, a bűvészet. Mutatni, hatni, aztán nem adni. Mert nincs mit adni. Az életmű kimerült a mutatvány tökéletesítésében, a belsőre már nem maradt energia. Belül csak fáradtság van, és ma bármelyik csomagot kibontjuk, csalódottak leszünk. Nem azt találjuk a csomagban, amit a csomagolás ígért. A belső csak a külső halovány emlékmása, ellaposodott közhely.

Mostanra divatos lett a tíz szabály, tíz ok, tíz kérdés módban megszerkesztett cikk, így hát gondoltam én is írok egyet. Kiindulási pontnak az asztrológiai 12 házat veszem, tehát a 12 fontos életterületet amelyben az embernek tanulnia kell. Mindegyik életterületet meg kell élni az élet folyamán, egyiket sem szabad kihagyni vagy elhanyagolni, de túlzásba vinni sem. Van, akinek egyes életterületein több tennivalója van, mint másoknak, de ebben a cikkben általános érvényű tanácsokat olvashattok mindegyik életterülethez. Jó olvasást!

Valamikor időszámításunk előtt 600 évvel, mondja Hamvas, valami történt. Valami végleg és visszafordíthatatlanul megváltozott. Az ember kilépett a létből, és az életbe süllyedt. A létezés, az éberség, az egység érzékelése elsüllyedt a tudattalan világába, és helyére a tulajdonképpeni yin - tudatunk, az alvó érzékelés került. Ez a lesüllyedés és fejreállás határozza meg mai életünket, amelyben az ébrenléti, vagyis nappali tudatunk az alvás - a káprázat tudata, és tudatalattink az, amelynek tudomása és látása van az igazi okokra.

A játékot komolyan kell venni, mondja Hamvas. A játék komolysága az, ami számít. A komolyság ismertető jegye a megszabadulásért épített életterv. A hosszú távra tervezett létezés. Nem csak pillanatnyi élet. A rövid távon tetszetős dolgoknak szolgálni komolytalanság. Aki a játékot komolyan veszi, az a terhein nem akar könnyíteni. Nem dől be az apparátus könnyítéseinek. Nem szolgálja az élet megnyerésére tett kísérletet. A komoly odaadja az életét valamiért, ami az életnél több. A játék komolysága: a maximális felelősség. A játék komolysága: maximális hűség. A hűség több, mint a hit. A hűség az alapállást felismerni és azt felvenni. Nincs komikusabb annál, mint az élet élvezetét és a könnyítést komolyan venni.

Az alapokban meg kell egyezni. Jelenleg két fő réteg alkotja az emberi gondolkodás sémáit, az egyik a szkeptikus (magukat inkább tudományos gondolkodásúnak valló, néha pedig realistának tituláló) réteg, a másik a misztikus (a logikát általában keményen nélkülöző) réteg. Az igazságot nem a kettő között, hanem az alapok lefektetésében kell keresni. Ha az alapokban megegyeztünk, akkor beszélhetünk tovább.

"Az imagináció szó annyit jelent, hogy: élet-képzelet. Az élet-képzelet az, ami az ember élettervét készíti. A terv minden esetben üdvterv. Ezért a Mágia szutra nem az életből indul ki (amit elvehetnek), hanem az üdvből (amit nem vehetnek el). Hiszen nem az üdv áll az élet, hanem az élet az üdv szolgálatában. Üdvöm fontosabb, mint életem." – Hamvas Béla (1897 – 1968)