Kilépés

A Merkúr tisztelete

Azzal a nyugalommal alszom el, hogy most már értem a Napot és a Holdat, a kiáradást és a befogadást, reggel azonban furcsa hangokra ébredek. Mintha valaki énekelne a ház ajtaja előtt. Kiugrok az ágyból, és kilesek az ablakon, de nem látok senkit. Kint süt a nap, tücskök ciripelnek, az ég tiszta. Akár egy jó napnak is elébe nézhetnék, ha nem lenne ez a furcsa ének.

Magamra kapom a ruháim, aztán kinyitom az ajtót. Ott ül az ajtó előtt egy fiatalember, színes öltözékben, hirtelen bohócnak nézem. Vidáman dalol, a messzeségbe bámulva, aztán mikor meghallja az ajtó reccsenését, felém fordul.

- Szép jó napot! - mondja, felpattan könnyedén. - Már vártam hogy felébredjen.

- És mit szeretne? - kérdem, körülnézek, hogy más van-e a közelben. Nincs, csak ez a vidám fickó itt színes ruhában. Piros meg kék kockákkal tarkított ingben, barna mintás nadrágban, fején egy sárga kalap. Valahogy egyik szín sem talált a másikkal. Mégsem kelt rossz benyomást, inkább vidámságot sugároz.

- Vándor vagyok – mondja, közben ide-oda mozog, mintha nem tudna nyugton ülni. - és láttam, hogy itt valaki van, s gondoltam, ez egy jó alkalom egy beszélgetésre. Már annyi ideje vagyok egyedül!

- Én itt meditálni szeretnék, azért jöttem ide. - nyomatékosan mondom, hátha felfogja, és továbbáll.

De nem, még nagyobb lelkesedéssel mondja:

- Az nagyszerű! Én is sokat meditálok, az élet titkairól, és most itt a jó alkalom, hogy megosszuk egymás között az élményeinket!

Mit tehetnék, leülök a ház elé egy farönkre. Ő mellém ül, természetes mozdulattal, és a messzeségbe mutat.

- Onnan jövök én, nagyon messziről. Tudja, ha az ember sokat vándorol, megismer ezt azt. Ön nem vándorol? Mindegy is, most biztosan nem, ha itt a házban. Tudja, ha kint aludna egy fa alatt, többet megtudna a természetről. Én mindig fák alatt alszom – de nem a fákon – felnevet – a fákon ugyanis nem merek mert leeshetek. De tudja mit? Inkább beszéljen maga, mi járatban van itt, mit keres, mit kapott. Na?

- Azért jöttem ide…

- Nem akarom félbeszakítani – szól hirtelen – de még el kell mondjam, hogy sok állattal találkoztam az erdőben. Tudja, nem csak mókusokkal meg őzekkel, de medvét meg farkast is láttam. A medvét jobb elkerülni. Azt figyelem, hogy az állatok milyen közel vannak a természethez. Na de folytassa.

- Igen, én is szeretnék…

- Szavát ne feledje, tudja hogy kapja el a farkas az őzet? Na?

- Nem….

- Ezelőtt pár nappal volt, amikor már szürkülődött, épp egy sűrű erdőn haladtam át. Keveset láttam, de ennek ellenére hamar megpillantottam a farkast, nézem mit csinál, valamit evett. Közelebb mentem, lám, és akkor láttam, hogy földet eszik. Érti? Földet. És tudja miért evett földet?

- Nem.

- Akkor elmesélem, mert a java ezután jön! A farkas megevett jó sok földet, talán több kilót, nem tudom… Tudja, nem állok jól az ilyesmivel, nem tudom megsaccolni, annak idején anyám is hiába bízott rám dolgokat, azt mondta komolytalan vagyok. Elküldött a piacra, azt mondta, vegyek két kiló paradicsomot, de én öt kilót vettem. Anyám jó asszony volt – felsóhajt. - tőle tanultam meg, hogy mennyi az annyi. Tudja, könnyen elszaladt a keze, nyakon vágott örökké. Apám más volt, ő csak rám nézett, az is elég volt. Ő keveset beszélt, de anyám egész nap mondott. Sokszor annyit mondott, hogy be kellett dugjam a fülem. Egy idő után semmit sem hallottam abból amit mond, így ha fontos volt, anyám vagy háromszor mondta el, két nyakleves kíséretében. Süket vagy fiam, mondogatta, egész nap mondok neked, s nem hallod – felnevet – ilyen volt. Tudja, akkoriban is sokat jártuk a természetet. Még kisgyerek voltam, bolyongtunk az erdőkben, apám a csillagok állását tanította, anyám a gyógyfüveket. Apám mindig azt mondta, hogy ha az eget nézem, meglátom a földet, nem értettem, anyám mindig azt mondta, nézzem a földet ne az eget. Amúgy éjjel ahogy ragyognak a szentjánosbogarak, pontosan olyanok, mint a csillagok, apám szerint az ég és a föld között semmilyen különbség nincs, csak az egyik fent van, a másik lent.

Elhallgat, felnéz az égre, bólogat.

- Persze most ezt nem látni, - folytatja, - mert a Nap fénye eltakarja a kis részleteket. Éjjel, akkor más. Ha sokat néz a Napba, elvakul. A Holdat bármeddig lehet nézni. Anyám mindig azt mondta, hogy nézzek a lábam elé. Volt, hogy nem néztem, aztán beleestem egy árokba, s nem csak a bokám ment ki, még a karomat is eltörtem. Mondtam is apámnak, hogy ez az eredménye, ha valaki folyton az eget bámulja, de erre csak bólogatott, azt mondta, ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van, ezért nem szó szerint értette az ég bámulását.

- Hanem hogy? - vágok közbe.

- Azt mondta, az ég bennem van, meg a föld is, és magamban kell lássam az eget. Mert abból sok mindent megtanulhatok. Én ezt nem értettem, persze, gyerek voltam, nem voltam olyan okos. Bár a logikám az jó volt, anyám mindig is mondta, hogy matematikus leszek, de nem lettem. Mindegy is, nem is akartam, s különben apám azt mondta, legyek politikus. Az sem lettem. Egész nap csak mondani, kinek jó az? Én nem szeretek egész nap mondani.

Elmosolyodok. Rám néz, mosolyogva.

- Tudom, most azt gondolja, hogy mégis mennyit mondok, de ez irtózatosan kevés ahhoz képest, hogy mennyit kell mondjon egy politikus. Én csak épp annyit mondok, amennyi szükséges a magam megértetéséhez, tudja. Pár mondat, pár paragrafus. Megfigyeltem, hogy az ember egy idő után kevesebbet beszél. És tudja miért?

- Nem.

- Én sem. De megfigyeltem. Szerintem én is egyre kevesebbet fogok beszélni, mert elfogy a mondanivalóm. Vagy az nem fogy el? Mindig azt hittem, hogy előre kell nézni, és meg kell fejteni a világot, ami előttünk van, de tudja, hogy azt önmagában nem lehet megfejteni. Kell hozzá a csillagok ismerete, mert a csillagokban könnyebb eligazodni. Apám legalábbis azt mondta, ha a csillagokat megértem, a világot is megértem. Maga érti a csillagokat?

- Most …

- Mindegy is. Az ember hajlamos vízszintesen gondolkodni, azaz mindig a mellette levő dolgokat figyelni, de meg kell tanulni függőlegesen is gondolkodni. Felfele és lefele. Kint és bent. Észrevettem, hogy amit belül érzek, és gondolok, az van kint is, érti. Azt nem tudom, hogy miért, de így van. Ha úgy állnak a csillagok, akkor hamarabb fáradok, éjszaka nyugtalan vagyok, máskor meg teljesen nyugodt. Már rég figyelem az eget, s tudom, mikor mi van. Mintha mindig lenne valami, amihez minden alkalmazkodik, még vihar sem lesz akármikor. Az embernek azért van esze, hogy használja.

A színes figura rövid ideig elhallgat, közben járni kezd az eszem, és arra gondolok, igaza van, nem hiába van az embernek esze. Még a tegnapig azt gondoltam, hogy az ember esze csak útban van, a világ megértése folyamatában, de most bevillan, hogy az észt mégis csak a megismerés szolgálatába kellene állítani. Valószínűleg nem a megszokott logikával, de valamiféle logikával mégis használni kell. Egészen fellelkesedek, mintha az élet egy könnyed játék lenne, csak játszani kell.

- De vigyázni kell – szólal meg végül – mert az észt lehet arra is használni, hogy az ember ne tudjon meg semmi lényegeset. Én is sokáig sötétségben voltam, mert az eszem által kreált világban éltem. Tudja, az embert becsapja az esze. Aztán csak eljátssza az életét, mint egy színész. Az olyan, mint az alvás, csak az ember szeme nyitva van. Azt hiszi, tud valamit, de nem tud semmit. Amikor sikerült megfejtenem magamban a csillagokat, akkor jöttem rá. Anyám szerint jó a logikám, apám szerint mit sem ér, ha jó, attól még eltévedhetek az utamon.

A szél kezd fújni, jólesően hűsít, így elviselhetőbb a meleg. A láthatáron apró felhők vándorolnak. A tó vize nyugodt, fölötte bogarak szállnak. Távolabb a kisebb fák meghajolnak a szélben, s zenét komponálnak apró leveleikkel. A fiatalember hirtelen feláll.

- Jót beszélgettünk! - mondja gyorsan. - de most indulok, mert vár a világ.

- Tartozik egy történettel – mondom - az őzzel meg a farkassal.

- Igaza van! - felnevet – de ez most annyira lényegtelen. Tudja mit? Ne foglalkozzunk lényegtelen dolgokkal. Megyek, s megnézem, a mezőn a virágok kinyiltak-e már. Tudja, az ember sok mindenről azt hiszi, hogy lényeges, de a lényeges dolgok egészen mások. Ha sokat vándorolna, meglátná. Bár valószínű, ha nem vándorol is meglátja. Nem tudom, nem vagyok a létezés szakértője. Az ember menjen, ha menni kell, s álljon meg, ha meg kell állnia, én mindig azt mondom. De azt soha ne feledje, hogy ne csak egyfelé nézzen, nézzen be is meg ki is, fel is meg le is, nehogy az esze megtévessze.

Azzal el is indul, fürge mozdulatokkal.

- Akkor viszontlátásra! - kiált vissza.

Én meg nem mozdulok, csak hagyom, hogy átjárjon ez az életöröm, amit a színes figura hozott magával. Egyszerre azt érzem, hogy minden olyan könnyű, és levegős, szinte szállni tudnék. Aztán később elindulok, hogy megnézzem én is a mezőn a virágokat. Talán ez most a leglényegesebb.

Esszék