A Nap tisztelete
Az eszemet otthon kellett volna hagyni, mert akkor többet látnék, mint így. Az ész mindenbe bezavar. Mindig valaki akar lenni, okoskodik, spekulál. Miközben a természet lecsendesül, elhalkul a szél, a madarak is elülnek, az ész egyre izgágább. Mindenféle gondolat eszembe jut, nem tudom kizárni. Az ég alja még világos, de az erdő már sötét, halk nesz, zörej, minden kis élőlény teszi a dolgát. Tudom, nem vagyok méltó e csendhez, mert bennem zaj tombol, próbálok lecsendesedni, de a világ bennem nem engedi.
Kép forrása: https://www.universetoday.com
Kisétálok a tóhoz, leülök a partra, nézem az apró halakat, ahogy elsuhannak a víz felszíne alatt. A felszínén levelek úsznak, mellettem egy tücsök ciripel. Szeretnék most én lenni a tücsök, a hal, vagy inkább csak a víz, csendben és nyugalomban, értve és élve. Ha víz lehetnék, minden kis résbe behatolnék, mindent feloldanék, így megérteném. Bennem élne ezernyi öröm, én lennék, aki az eget és a földet összeköti, örökké. Én lennék az egy, és minden, bennem ragyognának a csillagok, hallhatnám szavuk. Tudnám, mit suttognak, és mit üzen a Hold.
Embernek lenni nehéz. Mert ott van az ész, mely kalkulál, zajától némák a csillagok. Tudom sok ezer év és sok nemzedék zaja ez, és most itt ülök, és képtelen vagyok hallani, képtelen vagyok látni, főleg érteni. Tudom egyszer el kell számolnom a múlttal, ősökkel és magammal, mert az ész csak úgy lesz csendes, ha mindent megértett.
Hűvös szél kezd fújni, a levelek rezegni kezdenek, a fű meghajol, elhalkul a tücsök. Valahol távol rikácsol egy madár, talán őt is zavarom a jelenlétemmel, jobban mondva a nem jelenlétemmel. Mert ugyan itt ülök, de valahol máshol vagyok, hol a múltban, hol a jövőben. Talán megtanulhatom tőle, hogyan kell jelen lenni, s mint bolond, élni, nem csak élni, a létben lenni, a most-ban és az öröklétben. Egy bagoly vigyázó szeme figyel, őrködik fölöttem, nehogy elrontsak valamit, és tönkretegyem e harmóniát, de megérzi az eszem viharát, és riadtan elrepül.
Miután a nap forrósága már alig bírható, arra gondolok, hogy ezt az időt a lecsendesedésre szentelem, és mindaddig kitartok, míg megértem, mit üzen a Nap, a Hold, és a csillagok.
Ezért már kora délelőtt elindulok, pár kis madár és enyhe szél társaságában, megkeresni a legnagyobb tisztást, ahol először a Nappal nézhetek szembe, mert a Nap a legfényesebb, ő közöl a legtöbbet, és őt lehet a legkönnyebben megérteni. És talán a tüze majd kiégeti belőlem a rossz gondolatokat, a sunyi vágyakat, a múltból előtörő elégedetlenséget. Miközben az eszem azt mondja, ez mind nem elég, a lelkem így is zsúfoltságig tele.
Délre megtalálom a tisztást, és annak közepére ülök. Magas a fű, és pillangók szállnak virágról virágra. A nap forrón süt, minden józan állat igyekszik elbújni a levelek alá, és hűs árnyékban pihenni. Most nem kell tennem semmi különöset. Talán nincs technika, gyakorlat vagy eljárás a Napot megérteni.
Alig telik el pár perc, felkapom a fejem, mert egy juhász közeledik, hosszú subában, mellette kutya liheg. Na ez kellett, az ember még itt sem lehet csendben és egyedül. Az eszem már lázad, és terveket sző, menekülési útvonalakat keres, de végül meggyőzöm, hogy talán a Nap küldte, hogy szóba állhassunk.
- Szép jó napot! - kiált a juhász – ne féljen a kutyától, jámbor állat.
Én nem a kutya miatt aggódom, hanem a csend miatt, azt hittem, ez egy jó alkalom lesz önmagamba fordulni, és a Napot megérteni. Ismét lázadni kezd az eszem, alig tudom visszafogni, mint megvadult lovakat.
- Jó napot! - mondom végül.
- Mit csinál itt uram, a tűző napon? Felfő a feje! - mondja, közben odaér mellém. A kutyája megszagol, nem talál veszélyesnek, így leheveredik mellém.
A juhász is nagy szusszal leül, s furcsán bámul rám.
- Talán eltévedt? - kérdezi végül.
- Nem, csak gondolkodni jöttem ide. - mondom.
- Gondolkodni! - csóválja a fejét a juhász. - S azt ugyan minek?
Elmosolyodok, de nem mondom neki, hogy a Napot akarom megérteni, talán bolondnak fog nézni. A juhász azonban nem mai legény, összeráncolja a szemöldökét, és enyhe mosollyal mondja:
- Talán a Nappal akar diskurálni.
- Talán – mondom megkönnyebbülten. - ha tudnám, hogyan kell!
- Mi sem egyszerűbb – mondja a juhász. Érdeklődve nézek rá, várom, hogy talán tud és mond valamit, amit én nem tudok, de ő csak hosszan hallgat. Talán ez a juhász a bolond – mondja az eszem közben.
Alaposabban megfigyelem ezt az embert, napbarnított arca, őszinte tekintete erőt sugároz. Válla széles, kezein az erek kidagadnak, ahogy néha a kutyájára teszi, és megsimogatja.
- Akkor elmondhatná a titkot – mondom végül, ránézek, a Nap egyre forróbb, de nem zavar. Végre nem az eszem hallom folyton kiabálni.
- Egyet megtanultam – szólal meg végül a juhász – az legyél, aki vagy, s akkor megérted.
Bölcs mondás, gondoltam, szép idézet, de ezzel most semmire sem megyünk. Inkább állna fel, és menne útjára, és én a magam csendességében majd megfejteném. A juhász nem tágít, sőt hátradől, egyáltalán nem készül sehova. Sokat fog maradni, gondolom, a kutyája is teljesen elnyúlik, lógatja a nyelvét.
- Öreg már ez a kutya – szólal meg a juhász, megvakarja a fülét, megborzolja a fején a szőrt, és rá mosolyog.
Bele kell nyugodnom, hogy most nem lehetek egyedül. Igaz, fel is állhatnék, és elmehetnék, más tisztást keresni, de azt érzem, nem lenne tisztességes. És talán még is csak a Nap küldte, hogy általa szóljon hozzám, ezt nem tudhatom, így ostobaság lenne épp most elmenekülni. Kis ideig még aggódnak bennem a hangok, de végül megnyugszom, és én is hátradőlök a magas fűben. Hagyom, hogy a forróság átjárjon, égjen az arcom, és nézem a levegőben repkedő apró magvakat és bogarakat.
- Tudta, hogy egyszer adni kell, hogy kapjon az ember? - néz rám a juhász, mosolyog a bajsza alatt.
- Mit adhatnék? - kérdem bátortalanul.
- Hát önmagát! Ha már itt van! - mondja.
Erre nem is gondoltam nagy igyekezetemben, és talán igaza van, ha valamit kapni akarok, akkor adnom is kell. De mivel semmim sincs, így igen nehéz helyzetben vagyok, hisz magamat odaadni a legnehezebb, nem is tudom, hogyan kell. Felnézek a napra hunyorogva.
A kutya feláll, szagot érez, felemeli a fejét, hegyezi a fülét, tekintettét a messzi távolba helyezi, meg se mozdul egy ideig. Aztán kis idő után visszaheveredik a fűbe, fejét leteszi, s úgy tesz mintha aludna. A juhász bólogat.
- Lássa, ő tudja hogyan kell – int a kutya fele. - Ő nem gondolkodik ezen.
- Neki könnyű, mert nincs esze – mondom sóhajtva.
A juhász elmosolyodik, rám néz, mint valami gyerekre.
- Hát igyekezzen, - mondja végül – hogy ne álljon az esze az útjában.
Mindketten hallgatunk egy ideig, csak a madarak éneke és a bogarak csacsogása hallatszik. Ez az igazi csend, ami már kiveszőben van, egyre szűkül és kisebbedik, egyszer talán végleg eltűnik, s akkor vagy a gépek zaját, vagy a szívünk dobogását halljuk majd.
- Vajon mit mond a Nap – elmélkedek félhangosan.
A kutya hirtelen felugrik, kettőt ugat, s elrohan az erdő irányába. A juhász is megmozdul, lassan feláll.
- Na mennem kell, hív a természet – mondja.
Elindul ő is az erdő fele, pár lépés után visszanéz:
- Adja oda magát a Napnak, ha hallani akarja a szavát – mondja. Aztán szép lassan elsétál, nem siet, csak úgy árad belőle a nyugalom. Mintha ő értené azt, amit én nem.
Kis idő után eltűnik a távoli erdőben, még hallom kutyája vakkantását. Aztán ismét csend.
Talán úgy kell ragyogni, mint ahogy a Nap teszi, talán be kell világítani a sötét zugokat, talán melegséggel kell feltölteni a világot. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy ezt mondja a Nap. Ha én is így ragyoghatnék…
Ott, a tisztáson, a forró Nap alatt, egyszerre érteni kezdem. Magamat odaadni: világítani. Fényt adni. Meleget adni. Hogy fényemben a világ ugyanúgy megérthesse. Most már tudom, a juhász tudta, mit jelent Napnak lenni. Én csak fényt adhatok, és a világnak szüksége van e fényre. Napnak lenni nem más, mint minden sötét gondolatomat átvilágítani, megérteni.
Nem valaki lenni, a fény lenni.
Az ember minél inkább senki, annál ragyogóbb, mert tisztább és világosabb.
Azon töprengek, hogy a személyiség nem más, mint a Nap az emberben. Az, ami kiárad, és bevilágít. Fényénél életre kel a természet, megmelegednek a lelkek.
A Napnak talán nincs esze. Ő teszi a dolgát, minden nap, és nem érdekli, hogy ha felhők takarják el. Nem sértődik meg, ha elébe állnak, nem fáj a szíve, ha nem dicsérik. Az sem érdekli, ha sokan szidják, szomjazó emberek sivatagokban, vagy kiszáradt termések fölött. Neki egy dolga van: fényt és meleget árasztani, így életet adni.
És talán nekem sincs más dolgom, mint világítani a sötétben. Mert ha Nap vagyok, életet adok.
Elégedetten állok fel, és sétálok vissza a tóhoz, hűvös vize hívogat, jól esik megmártózni benne. Kifeküdni rá, és nézni az eget. Közben azon meditálni, hogy a Nap vagyok.
Talán a természet is ezt akarja, mintha átölelne, és szelíden hordozna. Végre nem érdekel, mint gondolnak rólam mások, mint ahogy a Napot sem érdekli, ha viharfelhők takarják el. Csak feltétel nélkül ragyogni.
És ha este eltűnik a hegyek mögött, mind biztosak lehetünk abban, hogy holnap ismét felkel, és felmelegít. Mert a Napra lehet számítani.
Napnak lenni egyenesség és megbízhatóság. Napnak lenni életöröm. Napnak lenni kiáradás, megismerés, átvilágítás, kiállás.
Hozzászólhatsz regisztráció nélkül, nem kell személyes adatokat megadnod!
A weboldal üzemeltetője fenntartja a jogot, hogy a nem megfelelő hozzászólásokat törölje.