Sorra veszem tehát az irományokat. Van hosszabb, rövidebb, több oldal, vagy egyetlen szó. Más írók könyvei is vannak, amelyeket magammal hoztam, örök kedvencek, olyan könyvek, amelyeket nem egyszer kell végig olvasni, hanem minden nap találomra kell fellapozni és elolvasni egy-két oldalt. Amikor a könyv meditációs objektum is, akkor szeretem igazán. Minden nap ad valami újat, és akárhányszor olvasom el ugyanazt, mindig felfedezek benne valami mást.

Találok olyan naplórészletet, amit most elolvasás után egyből összegyűrök, és félredobom, a többi közé, melyek mehetnek a tűzre. Elégedetlenségek, számonkérések, panaszkodások, gyűlölködések, haragok, félelmek, sóvárgások: tűzbe velük. Az ember mindent nem fogadhat be és nem emészthet meg. De ha már egy információ elér: vizsgáljuk meg, mit jelent az nekünk, hasznos vagy haszontalan, táplál vagy méreg. Külön kell választani a dolgokat, szenvedéllyel. Itt van például egy mondat, amit egy félig eltépett fűzet lapra írtam: Ami érdekes, az nem biztos hogy értékes. Párszor elolvasom, majd dobnám a többi kidobandó közé, de aztán megáll a kezem. Elgondolkodom egy pillanatra. Mit jelent az, hogy érdekes? És mit jelent az, hogy értékes?

Minden emberben van egy belső rend, mondhatni egy hierarchia, egy értékrend, ami szerint az életét vezeti. Ez nagyjából arról szól, hogy mi értékes, mi kevésbé értékes számára. Ha magunkba nézünk, hamar fel tudunk állítani egy ilyen sorrendet. De vajon ez a sorrend az éberségünket, szellemi felemelkedésünket szolgálja-e? Vagy csupán öncélú vágyak vezéreltek e sorrend kialakításában?

Behunyom a szemem, és az én fontossági sorrendemet veszem szemügyre. Hirtelen előveszek egy írószert és egy papírt, s leírom szép sorba, kezdem azzal, amit a legfontosabbnak tartok, aztán a kevésbé fontosakkal folytatom. Amikor a lista már eléggé hosszú, mindegyik eleme után írom, hogy értékes-e, éberré tesz-e, igaz-e, fontos-e, az egységet szolgálja-e, és így tovább. Hamar rájövök, hogy egy-két elem törölhető, más meg lefele húzható, de van olyan is, ami fentebbre sorolható. Itt most nem az a döntő, hogy mit érzek, vagy mit gondolok: szigorú szabályok szerint elemzem a listát. Hamar kialakítok magamban egy gondolati sémát, ami alapján értékelhetők az egyes elemek. A gondolati séma nem bonyolult. Alkotóelemei legfőképp a felelősség, fejlődés, morál, szellem, megvilágosodás, szeretet, de ott vannak az elmúlt napok tapasztalatai: igazán én vagyok? A fényt szolgálja? Megértem a tükröt, amit a világ tart felém? Látom az összefüggéseket felfele és lefele? Bátor vagyok én ehhez eléggé?

Leteszem az írószert, és az ajtóhoz sétálok. Közben felkelt a nap, a természet kivilágosodott, madarak és bogarak röpködnek.

Talán minden szenvedésünk oka a helytelen értékítélet. A rossz sorrend. Mert olyan dolgok fontosak számunkra, amelyek nem szolgálnak. Ha önmagunk urai akarunk lenni, akkor a belső hierarchiát önuralommal és szenvedéllyel kell kialakítani, Ahogy a szobrász elkészíti a mesterművet: minden nap egy kicsit csiszolni, faragni, simítani kell.

De mindezekről más is eszembe jut. Itt van például a látás kérdése: mi alapján készíthet önmagában rendet az, aki nem lát? Vagy a morálból naftalinszagú moralizáló, hitében satnya, templomba járó farizeus lesz belőle? Hitszónokok, akiknek fontosabb a pénz és a hírnév?

Az első pozíció a legfontosabb, hisz életünk során azt szolgáljuk, ami itt van. Az értékrendünk csúcsa, alfa és ómegája. És az ember nem az, aminek vallja magát, vagy aminek hiszi magát, hanem az, akinek szolgálatában áll. Van akinek a pénz van az első helyen, a dicsőség, a siker, a karrier. Van, akinek a sötétség.

Ismét előveszem a jegyzetet, amelyre a fontossági sorrendet írtam. Elolvasom újra és újra, s azon töprengek, mi a legfontosabb egy bogárnak? Egy madárnak? Mi a legfontosabb a tóban úszkáló apró halaknak, vagy a rekedt hangú békának? Vajon a medvének, aki pár napja rám nézett, mi a legfontosabb? Talán az élet? Ők nem gondolkodnak a halálon, így az életen sem. Mégis, a létezést szolgálják: a lét tehát számukra a legfontosabb. De mi a legfontosabb nekem?

Úgy döntök végül, hogy a listán három fontos dolgot hagyok meg, a többit mind ezek alá rendelem, és ezek függvényében értékelem. Sok kérdés kavarog bennem, de nem döntök véglegesen, mert még sok dolgot meg kell ismernem és értenem.

Lassan nekifogok a papírok rendbetételének a folytatásához. Végül azokat is felveszem, amelyeket ki akartam dobni, és szép sorba, a többivel egy helyre rendezem. Nem időrendi sorrendbe, hanem inkább olyan sorrendbe teszem, hogy melyik felismerés volt a legfontosabb. Egyelőre.

Már jócskán dél van, amikor végzek, és örömmel tölt el, hogy az értékeken gondolkodhattam. És a közvéleménnyel ellentétben, nem csak értékes, de érdekes is volt: mert érdekelt.

Bár a világ nem fekete és fehér, tudatunk fókuszába még is csak igen kevés dolgot tehetünk. Mert több urat nem szolgálhatunk, csak egyet. És ilyenkor, a színes kavalkád ellenére, választanunk kell, és ez a választás fekete vagy fehér. Mert végül minden a fény és a sötét gyökerekhez redukálható. És a választás végül mindig az, hogy fény, vagy sötétség.

Átjár egy fajta öröm és bizalom: látom mindennek a helyét a világban, így a magam helyét is sejthetem, és már nem félek a tévedéstől. Nyugodtan mehetek be úszni, nyugodtan sütkérezhetek a napon, jöhet a medve is újra. Amíg bennem rend van, rendben vagyok, és ha a rendben vagyok, a helyemen vagyok. És ezt még a medve is tudja.