Erre igazán nem számítottam, azt hittem, hogy a hegymászás során amit kellett, megértettem. Hirtelen megállok, és próbálom a tüskét kioperálni, de közben arra gondolok, hogy miért is ment tüske a Szaturnusz-ujjamba. Mit nem fedeztem még fel e lételv kapcsán? Mi az, amit nem gondoltam át?

Talán még egyszer ki kellene mennem a hegyre, hogy megértsem? Talán lassabban kellett volna menni? Talán gyorsabban?

Sikerül a tüskét kihúznom, és közben már azt tervezem, hogy még egyszer ki fogok menni a hegyre, sokkal figyelmesebben, és sokkal éberebben. Talán valahol nem voltam elég éber, és a szaturnuszi őserőt nem értettem meg teljesen. Felelőtlenség nem teljesen megérteni a felelősséget.

Közben véget ér az erdő, elérem a tavat, és a víz partjára ülök. A kezemet a hideg vízbe teszem, jól esik a hűvös víz ölelése. Nézem az apró halakat a vízben, játszanak, kergetőznek. Néha madár röppen a vízre, és elkapja a halat. Ez a természet rendje. És a rend: törvény.

Nem véletlen, hogy pont a középső ujjamat szúrta meg a tüske. Ennek itt és most kivétteles jelentősége van. A modern ember hibája, hogy a jelzéseket nem veszi figyelembe. Ha valahol fáj, megeszi a gyógyszert, vagy alszik rá egyet, ha baleset éri, azzal foglalatoskodik, hogy lehetőleg haszonnal jöjjön ki a dologból, miközben vétkeseket keres. A külső okokra koncentrál, egy lineáris gondolati logika mentén. Pedig minden kis jelzésnek mondanivalója van, annak is, ha épp az ujjadat megszúrja egy tüske. Kis jelzés ez, de a kis jelzések a nagy jelzéseket előzik meg. A nagy jelzések után már csak a tragédia jöhet.

A sors erői néha leállítják az embert. Sokan gyűlölik ezt, de ennek értelme van. Ha az ember egyfolytában sürög-forog, akkor elveszti az éberségét, gyengül a látása, és önmagára sem figyel. Így a belső hangját sem hallja. Sok tragédia keletkezik abból, hogy az ember nem tud megállni, és a sorsnak kell leállítsa őt. Pedig bizonyára érkeznek jelzések az ember életében. Mintha az angyalok súgnák: állj le. Állj le, figyelj.

Ha az ember nem hallja a belső hangot, mert nem akarja hallani, megsüketül – akár fizikailag is.

Egy madár leszáll mellém, kíváncsian figyel. Apró mozdulatokkal körülnéz, majd felröppen. A nap lassan eléri a dombot, és lenyugszik, ő megtette a dolgát.

Azon töprengek, hogy nem lehet a világot működtető egyetemes törvények alól kibújni.

Az egyetemes törvények nem egy kitalált szabályrendszer, hanem a létezés működésének keretrendszere. Nem létezik a kereten kívül semmi, legalábbis a fizikai életünkben, és a fizikai valóságunkban. Amikor az ember egy autóval meggondolatlanul gyorsan hajt, felelőtlenül, akkor szembe jöhet egy leállító erő. Ezt balesetnek nevezik, de nevezhetnénk akár isteni féknek. A világban a dolgok egyensúlyban vannak, és ez az egyensúly mindig ki lesz követelve. Nem állhat minden és mindig, nem rohanhat minden mindig. Az embernek el kell fogadnia, hogy ezek a törvényszerűségek léteznek, és meg kell őket ismernie, meg kell értenie. Ha tisztában vagyunk a létezést működtető törvényekkel, akkor felelősen tudunk élni. Ahogy mondani szokták, a törvény nem ismerete nem mentesít a felelősség alól.

Tudjátok, mikor fáj az ember térde? Amikor képtelen térdet hajtani az egyetemes törvények előtt. Vagyis képtelen elfogadni azokat. Úgy érzi, nincs igazi szabadság, csak törvények és kényszer, csak korlátok.

A hegy megtanít az alázatra. Megtanít arra, hogy vannak nálunk erősebb, hatalmasabb dolgok. És csak alázattal lehet tanulni. Amikor okosabbnak hiszem magam, amikor azt hiszem, tudok mindent, akkor épp nem tanulok, hanem magamat ámítom. De amikor sikerül lecsendesednem, és behunyt szemmel magamba néznem, akkor értem: akkor vagyok hatalmas, ha parányi vagyok, akkor vagyok valaki, ha senki vagyok. Akkor vagyok okos, ha nem vagyok okos. Paradoxonnak látszik, de nem az: azok a dolgok, amelyek belül történnek, táplálnak és tágítanak, míg a kívül – és csak kívül – eljátszott dolgok beszűkítenek.

Amikor a nap lenyugszik, és eltűnik a domb mögött, bemegyek a házba. Bent félhomály, az asztalon alma meg szőlő, az egyik széken könyvek, jegyzetek. Még kissé fáj az ujjam, de ez már nem számít: leülök az ágyra, és hálát adok a világnak, az erdőnek, a fáknak, és annak a kis tüskének is, aki feláldozta magát azért, hogy nekem jelezzen.