Kilépés

A kórokozó elmélet felemelkedése és bukása

A kórokozó elmélet Louis Pasteur, francia mikrobiológus és kémikus kutatásaiból ered. Alapelmélete az, hogy különböző baktériumok és vírusok, ha bejutnak az emberi szervezetbe, betegséget okoznak. Ez abból az egyszerű megfigyelésből származott, hogy bizonyos betegségeknél mindig megtalálhatunk bizonyos baktériumokat. Ezzel szemben riválisa, Antoine Béchamp azt vallotta, hogy a „környezet a minden, a baktérium semmi”, vagyis a belső környezet a kulcsa a betegségeknek és nem a baktériumok. Pierre Jacques Antoine Béchamp francia tudós volt, aki ma az alkalmazott szerves kémia terén elért áttörésekről és Louis Pasteurrel folytatott keserű versengésről ismert. A két elmélet közül Pasteur elmélete él ma is tovább, annak ellenére, hogy halálos ágyán nézeteit visszavonta, és nagy vetélytársának és riválisának, Béchamp-nak adott igazat.

Kép forrása: https://hu.wikipedia.org

A kórokozó elméletben azonban számos kérdés merült fel Pasteur után. Főleg akkor, mikor a modern vizsgálatokból kiderült, hogy néhány kórokozónak tartott baktérium egészséges emberekben is megtalálható, és nem okoz semmilyen betegséget. Így be kellett vezetni még egy tényezőt a kórokozó elméletbe, és ez az immunrendszer tényezője lett. Az immunrendszer minőségét végül is a táplálkozás, életmód, stressz, és más belső és külső hatások befolyásolják. Ezért logikusnak mondható, hogy a kórokozó csak akkor tud betegséget okozni, ha az ember erre fogékony a gyenge immunrendszerének köszönhetően.

A kórokozó elmélet egy hibás tudományos logikán alapul. Ugyanis nem következik ok-okozati összefüggés abból, ha két vagy több dolog mindig egyszerre megtalálható. Ha minden – mondjuk – torokfájás esetén a torokban megtalálható egy bizonyos baktérium vagy vírus, ebből azt a következtetést levonni, hogy a baktérium vagy vírus okozza a torokfájást, tudománytalan. Ugyanis itt egy olyan következtetés van levonva, amelynek semmiféle bizonyítéka nincs, és tudjuk, hogy az igazi tudomány a bizonyítékokra épül. Thorwald Dethlefsen és Rüdiger Dahlke gondolkodóknak volt erre egy nagyon jó példájuk: ha minden vasárnap templomba megyek, és minden vasárnap ebédre húslevest eszek, abból semmiképp sem lehet azt a következtetést levonni, hogy a templomba-járás okozná a húslevest. Itt talán egy harmadik tényezőt kell figyelembe venni, az pedig a vasárnap, és az egyén vasárnapi szokása.

Ahhoz, hogy jobban megértsük a fent írtakat, beszélnünk kell az analógiákról. A hagyomány az analógiás gondolkodást függőleges gondolkodásnak is nevezi, és lényegében arról szól, hogy bizonyos eseményeket nem lineáris síkon vizsgálok (lineáris ok-okozat) hanem függőlegesen. Konkrétabban: ha a torokfájás és a baktérium között ok-okozati összefüggést keresek, akkor lineárisan gondolkodom. Ha azt keresem, hogy mi az a tényező, ahol mindkét elem (baktérium és torokfájás) egyszerre jelenik meg, akkor függőlegesen. Az analógia megértéséhez tudni kell, hogy több létezési sík létezik, nem csak a fizikai, és ezen síkok vagy dimenziók között analógiás összefüggés van. Ahogy Hermész Triszmegisztosz mondta: ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van (Tabula Smaragdina). Ami fent van, a lelki, szellemi szférákban, ugyanaz, mint ami lent van, a fizikai dimenzióban, és fordítva.

Ezért a torokfájás során analógiát keresni azt jelenti, hogy a torokfájással analógiában levő lelki és szellemi tartalmakat keresem meg. A hagyomány, és a hagyományból fennmaradt eszközök nagy segítséget nyújtanak ezen összefüggések feltárására.

A modern tudomány néhány betegséget pszichoszomatikusnak ismer el, ami azt jelenti, hogy lelki tényezőknek is helyet ad. De ha igazából szemügyre vesszük a dolgot, be kell ismernünk, hogy minden betegség pszichoszomatikus. De még ennél is tovább kell látnunk, hisz a betegségeknek nem csak lelki okuk van, hanem szellemi gyökerük is. Míg a kórokozó elmélet azt mondja, hogy a betegséget külső élősködők okozzák, addig a hagyomány azt mondja, hogy a betegség egy belső tartalom kivetülése, és ennek a tartalomnak a kivetülése az élősködő is. Ha csupán fizikai síkon (lineárisan) vizsgálunk egy betegséget, akkor a folyamat a következő: az egyén valamilyen pszichés terhelésnek van kitéve (veszteség, haláleset a családban, stressz stb.), amelynek következtében legyengül az immunrendszere, és a legyengült immunrendszer miatt például elkap egy fertőző betegséget. Itt ugye a baktérium vagy vírus, mint kórokozó, csak másodlagos, hisz ahhoz, hogy ez betegséget tudjon okozni, meg kellett előzze egy pszichés konfliktus. Ugyanezt mondhatnánk a táplálkozásra is, ha tudományosan szeretnénk szemlélni: a rossz táplálkozás miatt legyengül az immunrendszer, és jön a betegség. Azonban mindez megint csak lineáris megközelítés. Mert ugye itt megint fel lehet tenni a további kérdéseket: Miért táplálkozik az egyén rosszul? Miért érte az egyént lelki stressz? A tudomány itt elérkezik a határaihoz, és kimondja a varázsformulát: véletlenül. Véletlenül stresszbe keveredett, véletlenül rossz gént örökölt, véletlenül elütötte egy autó.

Metafizikával foglalkozó gondolkodók tudják, hogy egy rendezett világegyetemben (kozmoszban) nincs véletlen. Minden, véletlennek látszó esemény mögött vannak okok, és azok mögött is okok vannak. Senkit nem üt el véletlenül az autó, senki nem kerül stresszes helyzetbe véletlenül.

A kórokozót tudományosan keresve egyre távolabb jutunk, a baktériumtól elé egészen a véletlenig.

Hogy a fent leírtak még érthetőbbek legyenek, vizsgáljunk meg egy eléggé gyakori betegséget: a gyomorfekélyt. A modern orvostudomány ismeretei alapján a gyomorfekélyt közvetlenül a Helicobacter okozza, míg ezelőtt tíz-húsz évvel még azt tartották, hogy a rossz táplálkozás és stressz az okozója. Természetesen, mivel a stresszre és rossz táplálkozásra igen nehéz gyógyszert felírni, át kellett térni egy megszokott kórokozóra, amelyre aztán antibiotikum adható. Nem kérdés, hogy minden gyomorfekély esetén ez a Helicobacter megtalálható, azonban az ok-okozati összefüggés megint a tudomány jellegzetes tudománytalan ugrása, amely végül is nem az igazi okok feltárását, hanem a gyógyszerek eladhatóságát szolgálja. Még egyes leírások hajlanak a régi megközelítéshez, és azt mondják, hogy a Helicobacter úgy hetven százalékban felelős a betegség kialakulásáért, a legújabb írások már száz százalékban a Helicobactert teszik felelőssé.

És most, csak a példa kedvéért, vizsgáljuk meg a gyomorfekélyt analógiás összefüggésekben. A gyomor asztrológiailag a Rák csillagjegyhez tartozik. A Rák lételv, vagy princípium, az információ befogadásának képessége. Az ember azon tulajdonsága, hogy a kívülről jövő információt be tudja fogadni, meg tudja emészteni. Az információ befogadási képességen kívül hozzá tartozik az érzékenység, nőiesség, termékenység. Azoknál az embereknél, akik ezzel a lételvvel nincsenek harmóniában, túlérzékenység, félelem, agresszió, lelki páncélnövesztés, az információ elutasítása, védekezés figyelhető meg. Az egyén nem tudja az információt befogadni, túl érzékenyen érinti és védekezik ellene. A jelenséget mindenki jól ismeri a “gyomorideg” kapcsán. Egy nemkívánatos hír a “gyomrunkra megy”. Az egyénnek feladata többek között az, hogy meg kell tanulnia az információt fölösleges érzelmi konfliktus nélkül befogadni. A számára nem tetsző, “fájdalmas” információt is. Ha az egyén ezzel nem foglalkozik, akkor folyamatosan érzelmi egyensúlyvesztésbe kerül, ahányszor számára “emészthetetlen” információt kap, és ez a befogadási képtelenség mindig a gyomrát fogja “ingerelni”, míg végül kialakul a gyomorfekély (régen a gyomorfekély egyik okának a Vagus ideg (bolygóideg) izgalmát is elfogadták).

Láthatjuk, hogy analógiás megközelítésben a probléma az egyén információ befogadási képességében keresendő. Ezt a lételvet nevezzük most, az egyszerűség kedvéért Rák lételvnek. A Rák lételv a létezés minden síkján megnyilvánul, pozitívan vagy negatívan. Így azt mondhatjuk, hogy azért van ott a gyomorfekélynél a Helicobacter, mert a Helicobacter ugyanazon lételv (Rák) alá tartozik, mint a gyomorfekély. Erre mondja a hagyomány, hogy ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van.

Metafizikailag tehát a kórokozó-elmélet egy hibás elmélet. Hisz míg a betegség okát nem önmagunkban, lelkünkben és szellemünkben, azaz világnézetünkben és gondolkodás-módunkban keressük, hanem külső kór-okozókat keresünk, addig csakis tünetileg leszünk kezelve, anélkül, hogy a betegség igazi okát feltárnánk. Hiába pusztítjuk el újra és újra mondjuk a Helicobactert a gyomrunkból, ha az információt továbbá is képtelenek vagyunk befogadni.

Persze tudjuk, hogy a mai pénzcentrikus társadalomnak nem érdeke a betegség igazi okait feltárni. Amíg van kórokozó, azaz külső ellenség, addig pénzt lehet keresni ezen külső ellenségekkel folytatott háborúban. A gyógyszeripar, az emberek megfélemlítése különböző járványok hírével, korlátozások és lezárások, mind addig működhetnek, amíg a kórokozó-elméletet fent lehet tartani.

Ugyanakkor azt is le kell írjuk, hogy a kórokozó-elmélet fennmaradásában a legtöbb ember önkéntelenül is szerepet játszik, hisz sokkal kényelmesebb egy külső ellenséggel harcolni, mint önmagunkba nézni, és sokkal egyszerűbb a felelősséget külső gyógyítóra hárítani, mint felvállalni.

Esszék