A Plútó tisztelete
Eljött a végső igazság pillanata. Egyszerre tölt el örömmel és félelemmel az a tudat, hogy megismerhetem az igazságot. Csak addig maradt rejtve előlem, amíg tudatlan és felkészületlen voltam, de most lassan megnyílik, megmutatja magát, mint ahogy egy gyémánt felcsillan a sárban.

Voltam a Nap, aki ragyogott, voltam a Hold, elveszve az érzéseimben, a Merkúr, aki logikailag le tudta vezetni. De voltam a Vénusz, aki a szépséget kereste, és a Mars, aki harcolt érte. Jupiter is voltam, értékeket fürkészve, hol naivan, hol túlzott önelégültséggel, míg végül rájöttem, hogy a mindenségért felelős vagyok, így lettem Szaturnusz is.
Az Uránuszi mivoltom a szabadságot ismerte meg, míg a Neptunuszi az egységet.
Rájöttem, hogy bár külön vagyok, mégis mindenkivel, és bár egyedül vagyok, mégis az egésznek része vagyok.
A rét, a fák, a meleget adó Nap, a sápadt Hold. A farkas, az őz, a halak, a gyíkok, bogarak, pillangók. A juhász a kutyával, a ház, a ház előtt heverő kő. Most, hogy ezt biztosan át tudom érezni, már csak egy kérdés maradt: miért?
Miért álmodom magamnak ezt a világot? Miért ezt, és nem mást, jobbat, szebbet? Ott ülök a tó partján, és nézem a vízben megcsillanó árnyékokat, fényeket, apró buborékokat, a halak táncát, a víz fölött elrepülő szitakötőt. Itt van, megfogható valóság, és mégis ott a tudat, hogy csak álom. De nem úgy álom, hogy nem létezik, hanem úgy, hogy ez mind bennem van, belőlem vetül ki, mint egy film, melynek szereplője vagyok.
Nem azok a lényeges kérdések, hogy ki, vagy hol, vagy mekkora, vagy milyen. Hanem: hogy miért? Miért kell mindez a szépség és csend, ugyanakkor kegyetlen és ronda, miért kell a fény, és a sötétség? Valahol belül, mélyen tudom. Hisz én hoztam létre, én teremtettem, én vagyok.
Vártam, s megérkezett: a juhász csendesen leült mellém, biccent a fejével, már jó ismerősök vagyunk. A kutyája még szaglászik egy kicsit, aztán ő is leheveredik a juhász lábához. Fejét a lábára teszi, becsukja a szemét, és mozdulatlanságba dermed. A juhász jó sokáig nem szól, én sem, csak ülünk, nagy dolgokon töprengve. Talán a juhász is a végső igazságot akarja megismerni, vagy talán egyszerűen csak azon gondolkodik, hol veszhetett el az egyik juha.
Azt soha sem tudja meg - szólal meg végül a juhász, mintha a fejembe látna.
Mármint micsodát? - úgy teszek, mintha nem tudnám, miről van szó.
Azt, hogy miért ilyen tiszta ennek a tónak a vize.
Rám néz, mosolyog. Vajon a végső igazság ebben a csillogó, tiszta tó vizében rejlik?
Tudom, elérkezett az út végéhez - folytatja - amikor először találkozunk, még önmagát kereste, most már Istent keresi. Csak szólok, megtalálta - a távolba mutat, a hegyekre, vagy talán csak az ég alján elszálló sasra.
Valóban megtaláltam? Nem kellene valami nagy megvilágosodáson át esnem? Nem kellene minden porcikámon végigfusson az érzés? Nem kellene szuper erőt vagy bármi mást éreznem?
Amikor önmagát megtalálta, megtalálta Istent - mondja kisvártatva. - Most már tudja. Tudja, amit mindig is tudott, és amit tudni fog ezután is. Mindig ott volt, mélyen, csak nem akarta meglátni.
Ja. Bárcsak tudnám. - mondtam halkan.
Nem kell túlgondolni. A gondolat csak azért van, hogy legyen, amit elenged.
Ön egy megvilágosodott ember - mondom.
Isten is őrizz! - felnevet. - Én szeretek itt lenni, szeretem ezt a tájat, a hegyeket, a kutyámat, nem akarok megvilágosodni. Magának is jobb lesz, ha nem teszi.
Akarja mondani, ne érdekeljen a végső igazság?
A juhász rám néz, a tekintetében kiolvasom, hogy mi közöm ahhoz, mit akar mondani. Nem akar mondani: szól, nem filozofál, kinyilatkoztat. Nem is szól, csak mosolyogva néz előre. A kutya megfordul, és tovább szunyókál.
Hát nem csodás? - kérdi végül.
Mi?
Ez. Minden.
Feláll, még nézelődik, aztán hanyagul int, és elindul. A kutya felugrik, és követi. Elnézem hosszan, ahogy végigsétál a parton, majd eltűnik a fák között.
Értem, de el nem mondhatom.
Tudom, de le nem írhatom.
Nincs erre szó, sem mondat, sem esszé, sem novella, sem regény, de még vers sincs.
Egyszerűen csak van, és kész.
Sokat töprengtem, mit adjak át neked, kedves olvasó. Megoszthatnám veled mindazt, amit érzek, amit tudok, ami bizonyosság? Aligha. Ahogy a szépséget sem tudom leírni, vagy azt sem, miként csillan meg az őz szemében az élet.
Csak azt tudom mondani, búcsúzóul neked: menj, indulj el, vár az élet. És tiéd a végső igazság.
Hozzászólhatsz regisztráció nélkül, nem kell személyes adatokat megadnod!
A weboldal üzemeltetője fenntartja a jogot, hogy a nem megfelelő hozzászólásokat törölje.