Kilépés

A Hold tisztelete

Másnap korán ébredek, hűvös van, az eget sötét felhők borítják. Eső illata terjeng, s csak néhány madár énekét hallani. Kiülök a ház elé, magamba szívom az illatokat. Próbálok emlékezni az álmomra, de csak képfoszlányokat látok, nem tudom megfogni. Furcsa érzés kerít hatalmába, úgy érzem, Napnak lenni nem elég. Kell még valami más is, talán Holdnak is lenni kell.

Kép forrása: https://www.universetoday.com

Ekkor pillantom meg, ahogy közeledik, először csak tünemény, mintha fény lenne, mégis árnyék, azt sem látom tisztán, hogy jön, vagy épp menőben van. Valahol messze mennydörög, visszhangja elterül a tájon. Tekintetem e különös alakzatra rögzítem, ki ő, mi ő, töprengek.

Ahogy egyre közeledik, úgy egyre tisztábban látom, egy lány jön könnyű léptekkel, szinte száll, mint a pillangó.

Az eszem dolgozni kezd, nagy itt a forgalom. A tegnap egy juhász, ma egy lány, minden napra jut valaki? Aztán lenyugtatom magam, hagyni kell, hogy a dolgok megtörténjenek. Hisz tegnap is a Nap a juhász által üzent nekem. Talán ma a Hold fog megszólítani.

Ahogy a lány közeledik, egyre biztosabb vagyok abban, hogy ő a Hold. Kerek arca, nagy szemei, kócos haja mind ezt sugallja.

Aztán megérkezik az illata, majd ő, megáll mellettem, kissé félve, ijedt szemekkel. Ő sem számított rá, hogy idegennel találkozik ezen az elhagyatott vidéken. Kissé lassít, majd meggyorsítja lépteit, de nem hagyhatom elmenni, utána szólok.

- Eső várható.

Jobb nem jutott eszembe, ő is meglepődik, megtorpan, és rám néz.

- Igen? - hangja könnyed, halk, mint a madarak éneke. Aztán indul is, nem hagyhatom elmenni, mert talán ő tudja, mit üzen a Hold.

- Eltévedtél? - kérdem hirtelen. Rájövök, hogy ostoba kérdés volt, hisz valószínűleg én vagyok az, aki el van tévedve.

- Nem – mosolyog, melegen, de nem úgy, mint ahogy a Nap mosolyog. Nem forró, nem égető, inkább ölelő mosoly. - Hazafele tartok. És te mit csinálsz itt?

- Ide jöttem elmélkedni az életről. - mondom. Látom a szemében, hogy nem érti.

- Ide? Elmélkedni? Az életről? - kérdezi gyorsan, bizonytalanul.

- Te nem szoktál elmélkedni?

- Nem igazán… Én élni szeretek.

Bizonytalanul áll, menne is, maradna is, felnéz az égre.

- Tényleg eső lesz, jobb ha megyek. - mondja röviden.

- Gyere be inkább, még elázol. És van finom szőlő… - csodálkozom, hogy azonnal beleegyezik, és elindul a ház fele. Én is felállok, bemegyünk, leül egy székre, felsóhajt.

- A szőlőt kérem. - mondja.

Előveszem a szőlőt, kiteszem a kis asztalra, s én is leülök.

- Jó étvágyat! - mondom, s nézem, ahogy a lány a kezében forgatja a fürtöt.

- Te is egyél! - néz rám szigorúan.

Aztán halkan megeszi a szőlőt, minden szemet megvizsgálva, nem sieti el. Én meg közben azon gondolkodom, hogy megkérdezzem-e tőle, mit üzen a Hold. Kint elered az eső, először csak néhány csepp, koppannak a tetőn, aztán több és több, végül zuhogni kezd. Közel valahol villám fénye, majd mennydörgés, kint a levelek összerázkódnak.

Eltűnik minden kis bogár, fedél alá menekül, mindenki hagyja, hogy a természet beszéljen.

A villám fénye a lány arcán ragyog, olyan, mint a Hold, egy pillanatra.

- Miért bámulsz? - kérdi végül a lány, rám néz, félig-meddig mosolyog, bár lehet, hogy mégsem, csak a villám fényében tűnik néha úgy.

- Olyan vagy, mint a Hold – mondom végül.

Bólint, mintha egyetértene. Újabb gerezd szőlő után nyúl, enni kezdi. Még egy villám, majd ismét egy, fényesség, moraj és zaj.

A lány tekintete hatással van rám, érzem. Nem tudom, miért, de furcsa emlékek törnek elő, érzelmek, mintha bennem is vihar dúlna, és villámok cikáznának.

Régi szerelmek, csalódások, de még azelőtti emlékek… Látom, ahogy kisgyerekként szaladok a hintához, sírok meg nevetek. Az az állandó sóvárgás, a jobb élet sóvárgása, a még több élvezet, az az állandó éhség. Mintha ördögök lennének bennem, s csak kínoznak. Az örök életszomj. Bármennyit iszol az élet vizéből, úgy is szomjas vagy, és minél többet iszol, annál szomjasabb. Nem lehet soha betelni.

Ahogy a lányt nézem, eszembe jut, hogy mit tesz a Hold, ha nem mást, mint a Nap fényét visszatükrözi? Azért talán, hogy az éjszakában eltévedetteknek, akik nem melegedhetnek a Nap fényénél, nekik is legyen remény?

Egyre sűrűbb az eső, s ez valahol jó, mert a lány még marad. Tovább csodálhatom Hold-arcát, azt a mesterművet, amelyet csak egy teremtő tud megalkotni. Ha ő a Hold, akkor ő az én tükröm, és magamat láthatom benne.

A lány kinéz az ajtón, a sűrű esőt nézi, felsóhajt.

- Későn érek haza – mondja végül. - Még keresni fognak.

Látom, aggódik, nem szeretném, hogy miattam kerüljön kellemetlen helyzetbe.

- Ki az, aki kereshet? - kérdem.

A lány nem felel. Feláll, izgatottan toporog az ajtóban, menne, de az eső… Meg a villámok. Reszketni kezd, talán fázik, én meg a vállára terítek egy pokrócot.

Magára tekeri a pokrócot, és áll mozdulatlanul az ajtóban, mint egy árnyék, vagy egy szellem, nem mozdul. A villám fényében az árnyéka messze benyúlik a házba, a falra vetül, mint szürke óriás. Mintha két ember lenne, egy törékeny, szelíd lény és egy erős óriás, egyszerre.

- Az élet már csak ilyen – mondja végül, felsóhajtva, kitartja apró kezét az esőbe, s hagyja hogy a cseppek rázúduljanak. Érzem rajta, hogy igazából nem az eső miatt bánatos. Valami sokkal mélyebb, és sokkal fájdalmasabb dolog emészti, valami titok, amit még ő sem akar látni. Talán benne is vihar dúl.

Én viszont el nem érhetem, és meg nem érthetem. Ő szótlan, s én sem szólok, hagyom, hogy az érzések feltörjenek és átjárjanak. Valahol mélyen együtt érzek vele, mintha együtt szenvednénk a bánatán. Mert az ő bánata az enyém is. Lehet, nem ugyanazért, de a bánat az bánat, bármi legyen is az oka.

Sokáig áll az ajtóban szótlanul, az eső enyhül, már ritkábban villámlik. A szél megerősödik, lefújja a vizet a levelekről, néha már madarak énekét is hallani.

- Rosszat álmodtam az éjjel – mondom halkan.

A lány visszanéz az ajtóból, kérdően, szinte gondoskodva, mint egy anya. Pár bizonytalan pillanat, aztán súgja:

- Majd hozok neked egy álomfogót.

- Az mi? - kérdem.

- Az a rossz álmokat csapdába ejti, és nem fogsz rosszat álmodni. - mosolyog.

- Miért ejti csapdába? - kérdem kíváncsian.

A lány megvonja a vállát.

- Nem tudom. Csak.

Egyre erősebb az érzés, hogy nem elég kiáradni, nem elég ragyogni, egyszer haza is kell térni. Mintha a lány lenne az otthon, mintha mindig is azért indultam volna útnak, hogy egyszer hozzá hazatérjek.

Ugyanakkor minden bánatom és szomorúságom látom benne, mint egy tükörben, minden érzelem feltör, elönt, megbolondít.

- Indulnom kell. Köszi a szőlőt! - mondja a lány, s elindul. Utána szólok:

- Akkor semmi esély, hogy többet megtudjak rólad?

Furcsa szemekkel rám néz, olyan misztikus, titokzatos.

- Én egy egyszerű lány vagyok, nincs semmi érdekes, amit rólam tudni érdemes. - elmosolyodik, majd hozzáteszi: - talán még járok erre, és ha itt leszel, elmesélem az életem.

Felnevet, aztán elsétál. Még nézem egy darabig, ahogy a felhők mögül előmerészkedő nap megtörik az esőcseppeken, és a szivárvány kirajzolódik kócos hajában.

Úgy tűnik el, ahogy megjelent.

Én az érzéseimmel maradok, melyek még viharként dúlnak bennem. Talán ő volt a Hold, és azt üzeni, hogy a ragyogáshoz tiszta érzelmek kellenek. Talán azt mondja, hogy az élethez nem elég a Nap melege, kell a víz, amely összefogja az erőket.

A tegnap még úgy éreztem, hogy beragyoghatom a világot, de most már tudom, hogy ez mindaddig nem lesz teljes, amíg nem lesz bennem teljes nyugalom. És ehhez a nyugalomhoz haza kell térni, otthont kell találni, otthont, ahol a Nap melegétől és az otthon ölelésétől az élet megfogan és kiteljesedik.

Esszék