Kora délelőtt a tóhoz sétálok, úszok egyet, majd a tó szélére leülök, és nézem a fákat. Enyhe szél van, a fák bólogatnak, suttognak, talán beszélgetnek. Az ég tiszta, egyetlen eltévedt felhő utazik dél fele, madarak cikáznak. A napokban az járt a fejemben, hogy mi a bátorság, és hogyan lehet azt maximálisan megszerezni. Mert, úgy gondolom, bátorság nélkül nem lehet éber az ember, és nyugodt sem lehet. Itt vagyok az erdőben, és néha érzek egy kis szorongást. Félelemnek talán nem nevezhető, de azért megfordul az ember fejében: mi van, ha jön a medve. Ha jönnek a farkasok. Ha banditák támadnak meg. Ha a villám belecsap a házba. Ha nagy vihar lesz és összedől a ház, vagy rádől egy fa.

Olvastam valahol, hogy az ember csak akkor üdvözül, ha a lelke olyan könnyű, mint egy tollpihe. A könnyű lélek azonban nem magától lesz könnyű, hanem a bátor tettek miatt. Azt hiszem, ahhoz a szeretethez, amelyet meg akarok tanulni, a harcosok állnak a legközelebb. A harcosok ugyanis semmitől sem félnek. Talán mert tudnak valamit, amit én még nem.

A szeretetnek több oldalát értem, de van olyan oldala is, amely előlem rejtve van, és valószínűleg okkal van rejtve. Annak meglátáshoz egyszer valami mást kell megtanulni, mert minden mindennel összefügg. Lehet épp a bátorság, vagy az önmagunk teljes megismerése, odaadása azok a dolgok, amelyeket egyszer érteni kell. Szeretni ezt a helyet könnyű. Szeretni egy lányt könnyű. A könyvek önmagunk szeretetéről beszélnek, de hogyan szeressem magam, ha nem is ismerem? Ha megtanultam bevilágítani az életet, mint lámpás a sötétben, ha megtanultam olvasni a tükörből, ha érzem a harmóniát, ha fel is nézek meg le is, nem elég?

Valószínűleg még sok az ismeretlen bennem, ami miatt önmagam nem láthatom teljes egészében. Ezért gyakran feltörnek ismeretlen érzelmek, vágyak, sóvárgások, vagy akár örömök. Ismeretlenek, és nem azért, mert ezeket soha nem érzetem, hanem mert nem tudom az okukat.

Az okokat megkeresni le kellene merüljek önmagam tudatának legmélyebb rétegeibe, ahová soha nem merészkedtem, de ki tudja mit találok ott lent, talán olyasmit, amit nem tudok elviselni.

Teljesen elmerülök a gondolataimba, észre sem veszem, hogy elcsendesül minden, a békák nem kuruttyolnak, és a madarak sem röpködnek. Pár másodperc kell, amíg ezt realizálom, mintha minden elnémulna és mozdulatlanságba fagyna. Talán a nap sem ragyog annyira fényesen, mint pár perce. Furcsa érzés kerít hatalmába, van itt valami, amit csak érzek, nem látok. Lassan felemelem a fejem, és oldalra nézek. Hatalmas barna medve néz rám, kíváncsian, alig tőlem pár méterre. Észre sem vettem, hogy közeledik, és ki tudja, mióta van itt. Mozdulni sem tudok, összeszorul a gyomrom, a szívem majd kiugrik a helyéből. Cikáznak bennem a gondolatok. Felálljak és szaladjak? Tetessem magam halottnak? Szóljak rá? Ne szóljak rá? Lélegezzek? Fojtsam vissza a légzést? Meghalok? Most harcolnom kell? A medvével? Nekem? Itt?

Valamikor azon gondolkodtam, hogy minden háború azért van, mert az ember nem vállalja fel a harcot. Aztán olyan hosszú ideig nem harcol, hogy végül felgyűlnek a feszültségek, sóvárgások, bosszúvágy, gyűlölet, és kitör a háború. Addig hazudik békét önmagának, amíg nem bírja tovább. Mert valójában csak fél felvállalni a harcot, és azt hazudja magának, hogy szeret meg kedves meg jó gyerek.

A megismeréshez bátorság kell, a bátorság meg az, ha az ember felvállalja önmagát. Úgy él, ahogy kell, ahogy a szelleme megköveteli. Ha az ember gyáva, szerepeket vállal fel, hogy mindenkinek megfeleljen. Ő a legjobb családtag, a legjobb apa vagy anya, a legjobb alkalmazott vagy főnök. Nem tesz semmi olyant, ami miatt rá szegeződnek tekintettek, nem csinál őrült dolgokat, nem botránkoztat meg.

Még mindig mozdulatlan vagyok, s próbálom gondolataimat összeszedni, és dönteni végre, mi legyen, maradjak, szaladjak? A medve sem mozdul, csak néz rám, mintha várná, hogy eldöntsem végre, mit lépek.

Behunyom a szemem. Most úgy érzem, maradok, nem mozdulok, és legyen úgy, ahogy a sors akarja. Ha meg kell halnom, bár nem vagyok kész, de hadd legyen. Legfeljebb nem ismerek meg elég dolgot, nem csiszolom ki a szellemem eléggé, lelkem nem lesz könnyű. A légzésemre figyelek, meg a szívemre. Ösztöneim szerint elszaladnék, de bénult vagyok, minden erőm elhagy, valahol belül remegek, és a halált várom.

Mozgást hallok, összeszorítom a fogam, nem mozdulok. Közeledik. Érzem, ahogy a föld is beleremeg. Hallom a lélegzetét.

Gondolataimban a medvék szellemét kérem, hogy ne bántson ez a medve. Megígérem, hogy önmagam leszek, többé nem szerepelek, és nem félek. Az éberségért mindent megteszek, s ha kell, bátran merülök le tudatalattim legmélyebb bugyraiba. Mindenkinek megmondom amit kell, nem hátrálok, nem kötök kompromisszumot és nem alkuszok. Nem hódolok be a gonosznak, és ha százezer helyről is leselkednek rám támadó szemek, nem árulom el aki vagyok. Nem tehetem. A Nap rám biza a fényt, a Hold a tükröket, a Vénusz a megértő rendjét, a mértéket. Nem hagyhatom őket cserbe. Ezért nem fogok behódolni, és nem fogom magam feladni, ha kínok közt kell meghalnom, akkor sem. Medvék szelleme, segítsetek nekem!

Madarak énekét hallom, egész közel, felélénkül a táj, kinyitom a szemem. A medve nincs sehol, akármerre nézek. Még belül remegek, de lelkem könnyű, mint a tollpihe.

Azt hiszem, sikerült megértenem a szeretet egy másik, fontos aspektusát.

Mégpedig azt, hogy a szeretet egy harc, és ehhez a legnagyobb bátorság kell.