Kép forrása: https://kozepkoruno.cafeblog.hu/2016/04/09/jatszmak-szinhaz-az-egesz-vilag/

Az ember álarcot hord, mert nem tudja ki ő, így nem tudja magát adni. Azonosul a szerepeivel, s mint emberi sors, láthatatlan: csak az látszik, amit eljátszik. Ha a sors átszivárog az álarcon, jön a betegség, és előbb utóbb átszivárog. Mi lenne a gyógyulás igazi és végérvényes művelete, ha nem az álarc letevése? Nem a szerepért vagyunk itt, nem azért, hogy eljátsszuk az életet. A létet nem érdekli, hogy milyen szerepben vagyunk, mert a szerepünk a létre közömbös. Ugyan lehetünk profik a szerepben, de ez csak színház, semmi több.

A félelem, hogy aki vagyok: elégtelen. Pedig valójában bőségesen elég, sőt, csak ez számít. Ha úgy élnénk, önmagunkat adva, semmi álarc, semmi maszk, többet kapnánk, és adnánk, e világnak. Az ember abban a félelmében hord álarcot, hogy ő elégtelen, nem érdekes, így olyan szerepet vállal fel, amelynek van közönsége. A közönség tapsol, s ez milyen jó, hamis fényben fürödhetünk.

Senkinek lenni azt jelenti, hogy álarc nélkül élni. Transzparensen, vidáman, egyenesen.

A szerepünk a semminél is kevesebb. Nincs benne katarzis, csak a kielégületlen várakozás, születésünktől fogva a halálig. Abban a hitben hordjuk a maszkot, hogy az majd megvéd, megvéd az élettől, a sorstól, a rossztól, mert nem láthatják igazi önvalónk, nem bánthatnak.

Pedig pontosan az ellenkezője igaz. Mindenki tudja, ki van a maszk mögött. Miközben azt hiszed, láthatatlan vagy, éppen ettől vagy látható, mert a szereped a színpadra emel. Az éberek látnak. Senki nem látszik annyira, mint az, aki el akar bújni.

A maszk, a szerep, az álarc nem véd meg, hanem elárul: elárulja hitetlenséged, félelmed, rámutat gyengélkedő személyiségedre, bizonytalanságodra. Lehet a szereped bármilyen magas rangú, akkor is csak szerep, és a színdarab egyszer véget ér. Ez egy jó színész volt, mondják majd, de nekünk nem színészek kellenek. Állj a tükör elé, s kérdezd meg: ki van a maszk mögött? ÉN, aki fényből jöttem, életem értelmét megértettem, vagy csak szereplő vagyok, aki eljátssza, úgy tesz, mintha.

Kinek játszunk? Abban a hitben, hogy a szerepünk érdekes, játszunk életünk végéig, és közben nem vesszük észre, hogy soha senkit sem érdekelt. Miért várunk igazi dolgokat az élettől, ha szerepben vagyunk? Igaz barátra, igaz szerelemre, nyugalomra és boldogságra vágyunk, és amit kapunk: elszerepelt barátság, elszerepelt szerelem. Nem csodálkozhatunk, hisz mi vagyunk azok, akik színdarabot játszunk.

Tükröm, tükröm, mond meg nekem, ki a legjobb színész a világon? Elég érdekes a maszkom? Ugye láthatatlan vagyok? Saját magam ál-profilja vagyok. Valaki vagyok! Nem bánthat senki, hisz hozzám el nem juthat, és azt hiszem közel vagyok, valójában távol és elzárkózva. És miközben elzárom magam, maszk mögé bújok, a létezés éltető fényétől zárkózom el, ezért a maszk az emberi létezés paradoxona, mert azt hiszem, védve vagyok, és közben az életből lépek ki, és adom át magam a megsemmisülésnek.

Milyen furcsa, hogy az ember, a haláltól való félelmében, eltaszítja az életet. Majd megdöbbenten éli át, hogy nem tudja elviselni a zöldellő mezőket, a virágport, ellensége lesz minden élő és élettelen. De nem, nem az élet fordult ellened: te fordítottál hátat minden szépnek.

A maszk védekezés, és mint minden védekezés, végtelenül önző. Még akkor is, ha azt hiszed, hogy magadtól védesz meg másokat. Vedd le az álarcod, vegyél egy mély levegőt, és meglátod: amitől féltél, csak illúzió, mert nincs biztonságosabb hely, mint a létezés. Bár az embert ma a színészi tehetsége alapján ítélik meg, meglátod, hogy ha az emberek elismeréséről lemondasz, olyant kapsz cserébe, amihez az emberi elismerés fel sem ér.

Ahogy tartják, életművedet nem ennek a világnak építed, s nem ez a világ fogja azt megítélni.