Egy darabig elidőzök az érzést vizsgálva, aztán szép lassan meglátom az ablakon beszűrődő hajnalt, meglátom az asztalt és a széket, majd érezni kezdem a testem, és a tüdőmbe beáramló levegőt. Hát itt vagyok, gondolom gyorsan, itt vagyok e testben, ezekkel a gondolatokkal, ezekkel az érzésekkel. A tegnap, vagy a múlt, már nem számít, csak az itt, de ez az itt végtelen, a jelen korlátlan, egyszerre pillanat és időtlenség. Mi különbség van álom és ébrenlét között?

A világ varázslat. Ezt nem csak én mondom, nem csak én érzem. Varázslat, ami egyszerre szép és ijesztő. Egyszerre van kívül és belül. Elindulok hát a tó partjára, hogy ezt a varázslatot jobban szemügyre vegyem. Azonban bármeddig nézem a csillogó tavat, a tó tükrében kirajzolódó fákat, madarakat és felhőket, nem hagy alább az érzés. És mintha ettől a mindenség-érzéstől megváltozna a tó színe, az ég, a felhők. Meggyőződhetek, hogy a tó én vagyok, az ég én vagyok, a felhők is én vagyok. De nem az az én, amely itt bolyong a fizikai dimenzióban, önmagát keresve, a dolgokon töprengve. Nem. Van egy nagy Én, egy mindent átható tudat, de nem csak tudat, hanem jelenlét, és nem csak jelenlét, hanem befogadó szeretet. És egyszerre vagyok a kicsi én, aki beszűkült a testébe, és a nagy Én, amely a testtől független.

Ahogy a tó partján állok, és próbálom megérteni a különös érzéseket, észreveszem, hogy egy őz figyel a túlparton. Fejét felemeli, füleit előre szegi, orrcimpája meg-megmozdul, hogy elkapja az illatokat. Mintha tétován állna, figyelve, egyik pillanatban menekülésre kész, másikban laza és elégedett. Félteni kezdem, csak nehogy most támadja meg egy farkas, drukkolok neki, hogy észrevegye, ha jön. A tegnap ugyanis láttam a farkast, szinte ugyanott állt, nyomokat keresett. Megtermett, felnőtt állat volt, harcra készen, áldozatra várva. Meglátott engem is, de nem törődött velem, nem akart tőlem semmit, unott pofával mért végig, mint aki sajnálkozik: íme egy ember, aki nem tudja, hol van, és miért van ott, ahol van. Értem én, a farkas jobban tudja.

De most az őz ugyanott áll, és talán a farkas őt lesi egy bokorból, és bármelyik pillanatban előtör, ráugrik. Abban reménykedek, hogy az őz megérzi, ha ott a közelben a farkas, és elmenekül, még mielőtt…

Aztán arra gondolok, valahogy csak szólni kellene az őznek, hogy vigyázzon. Önkéntelenül oda kiáltok:

- Hé!

Az őz rám mered, és én csak hallom a visszhangokat: Hé, hé, hé…

Végül három, teljesen különálló, és egymástól teljesen független gondolat fogalmazódik meg bennem. Az egyik szerint, én mint ember, féltve az őzet a farkastól, elkiáltom magam. De a másik szerint, én, mint őz, csodálkozok, hogy mit kiabál ott egy ember, és mi köze van hozzám, mit akarhat. A harmadik szerint bosszankodom, én, mint a farkas, hogy egy ember, akinek ehhez nincs köze, el akarja zavarni a zsákmányomat.

A három gondolat végül eggyé forr, és megértem: az őz is én vagyok, a farkas is én vagyok. Sőt, az ég is én vagyok, a felhők, a Nap, a tó. Egyszerre akarok jót mindenkinek, egyszerre aggódom mindenért. Magamért, hogy ne kelljen az őz halálát látnom, az őzért, hogy túléljen, és a farkasért, hogy ne maradjon éhen, és sikerüljön neki a vadászat. És egyszerre egymást kioltják a szemben álló gondolatok és aggodalmak, és megnyugszom.

Végre sikerül a nagy Én szemével látnom. Végre nem aggódom. Öröm és nyugalom jár át: minden rendben van. Mi lenne hát a szeretet, ha nem ez: mindenkinek a javát akarni, de úgy, hogy közben a rend fennmaradjon, és a dolgok megtörténjenek. Az ellenségem szemével látni magam, az az igazi látás. Bárkivel találkozok, bárki az utamba kerül, tudom: Én vagyok.

Végül is a szeretet nem más, mint az egységnek a tudása és átélése, amelyben tudom, hogy én és ő egyek vagyunk. Ugyanaz az Én. Míg a kis énem, az ego, falakat húz, hisz erre kénytelen a fizikai világba zárva, a nagy Énben nincsenek falak. Az őznek, a farkasnak is helye van az Énben, ugyanúgy, mint a másik embernek, az ellenségnek… Annak, aki utál, annak, aki szeret, aki sajnál, aki lenéz, vagy felnéz rám, aki haragszik – ó szegény – vagy aki elnéző… Én vagyok aki segít, aki becsap, aki hazudik, aki megtéveszt, aki őszinte, aki durva, aki megért, aki kerül…

Amikor azt mondom, Én, kényelmetlen érzésem támad. Mintha magamat ki akarnám az egységből emelni. Jobb szót azonban nem találok arra a valakire, aki vagyok, voltam és leszek, aki fölöttem áll, aki minden, de én is része vagyok. Hogyan nevezhetném egy szóval magam, az őzet, a farkast, és a felhőket? Mindenség? Egység? Lét? Van-ság?

Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy én és ő egyek vagyunk, akárki vagy akármi legyen is az ő, és mint egyek, vezetjük egymást az igazság fele. Ha kell, szelídséggel, ha kell, hidegen és nyersen, igazsággal, megmondással, hallgatással, de mindenképp, szeretettel.

Otthagyom hát az őz-önmagam, a tó partján állni, nem aggódva már, és bemegyek a házba, egy jó könyvet elolvasni.