Kilépés
A Jupiter tisztelete - második rész

Esszék, 2022. 02. 25.

Másnap hajnalban zajra leszek figyelmes. Felkelek, kimegyek a ház elé, ott van egy juhász, szólítja a kutyáit. Még távol van, de valamiért erősebben kiált, talán ideges, mert szétszéledtek a jószágok. Még magamban mérgelődök is egy kis ideig, de aztán rájövök, hogy ez ugyanaz a juhász, akivel pár napja találkoztam, és a Napról diskurált. El is szállt a mérgem azonnal, gondoltam megszólítom. Hátha van mára is egy kis bölcsessége, amit megosztana velem.

Kép forrása: https://bonniegillespie.com

A tegnap azzal a gondolattal feküdtem le, hogy amit a rendről és a belső hierarchiáról, fontossági sorrendről gondoltam, az helyes, de nem elég. Kell itt lennie még valaminek a Jupiter géniuszában, amire nem jövök rá, csak érzem. Késő éjjelig fent voltam, olvastam, írtam, de sehová nem jutottam. Elmélkedtem arról, mi alakítja ki az embernél ezt a belső rendet, mitől lesz egyik dolog fontosabb, mint a másik, mi történik, ha egyszer csak valamit előrébb teszek a rendben. Azon is elmélkedtem, mit jelent a hit, mi a vallás, mi a morál. Mi az érték és mi a kritika. Illetve hogy naiv vagyok-e, ha azt gondolom, hogy ezzel ezt a kérdést megfejtettem. Leégett és elfogyott a gyertya, mikor lefeküdtem, de még az ágyban is sokáig forgolódtam. Úgy látszik, állapítottam meg végül, hogy ma nem fogom ezt a hiányzó elemet megtalálni, jobb lesz a kérdést elengedni.

- Hé uram! - kiálltok oda a juhásznak.

Felkapja a fejét, felém néz, int egyet a kezével, aztán megint a kutyákat kiálltja.

Várom, hátha elindul felém, de nem teszi, így elindulok én. Kisvártatva odaérek, üdvözlöm.

- Szép jó napot, Uram. Mit keres ily veszettül?

- A Buksi elkóborolt – morogja a juhász. - Pedig nem szokott, még megeszik a farkasok.

- Segíthetek megkeresni, ha akarja.

- Nem bánnám. Menjen be az erdőbe arra – int a kezével - én meg erre megyek, hátha megtaláljuk ezt a veszett korcsot.

Elindulok arra, amerre az öreg juhász mutatott, elérem az erdőt, majd a sűrűben csetlek-botlok. Szólítgatom én is a kutyát, Buksi, meg kutya, meg hé, de semmi olyan mozgás, ami kutyára lenne jellemző. Még a végén medvébe botlok. A gondolat kissé megrémiszt, gyorsan magamban a medvék szellemével kezdek beszélni, bizonygatom, hogy jó szándék vezérel, és hogy az erdőt nem akarom elfoglalni, ahol élnek. Arrább elszalad egy róka, de lehet az is, hogy mókus, mindenesetre kicsi és gyors. Néhol, ahogy megyek, madarak röppennek fel a fákról, a lombok közül. Talán bölcs dolog volna enyhe kanyart venni, hogy a juhásszal összetalálkozzak, és el se tévedjek. Nem nagyon jártam még az erdő ezen részében, mert túl sűrű. A másik felén a fák ritkábban nőnek, a nap átszűrődik az ágak között, ott felüdülés a lehullott leveleken sétálni. Itt meg csak furakodni lehet az ágak között, a földet sem látom, és az eget is alig. Buksi! - szólítgatom, de mindhiába. Később, gondolom úgy egy óra telt el, a Nap szerint igazodva, kikeveredem a sűrűből, és egy kis erdei tisztásra érek. A szél kellemesen fúj, a fák susognak, erős virágillat teríti be a levegőt.

- Uram! - kiáltom, hátha a juhász legalább előkerül. Csak a fák beszélgetnek, talán nevetnek.

Mindegy, gondolom, visszamegyek a házhoz, aztán hátha a juhász is meg a kutya is előkerülnek. Különben sem az én problémám, nyugtatom magam, jobban kellett volna figyelni.

Csak sejtésem van, merre van a vissza, elindulok tehát valamerre.

- Hahó! - próbálkozom újra, de csak az erdő hangja válaszol.

Kis idő múlva egy málnavészt találok, fellelkesedek. Finom ez a málna, és jó sok van belőle, elkezdem szedegetni, és megenni. Egyik szebb mint a másik. Ma még úgy sem ettem, ez épp jókor jött elém. Amikor már jóllakok a málnától, rájövök, hogy addig kerültem a bokrokat, hogy nem találom, merről jöttem és merre tartottam. Mintha emlékszem arra a sötét zöld fenyőre, ami kimagaslik társai közül, igen. Határozottan arra tartottam.

Elindulok, markomba még gyűjtök néhány málnát, hogy az útra is legyen. Elérem a nagy zöld fenyőt, leülök alája megpihenni. Csak visszajutok a házhoz, ha a sors is így akarja.

Arra gondolok ismét, hogy honnan tudhatja meg az ember, hogy mi az igazi érték, és egyáltalán, mi a sorsa? Jön a sors váratlanul, az ember nem számít rá, vagy előre tudható? És ha most nem kapom meg a visszavezető utat, az sors, vagy a saját éberségem hiánya? Aztán eszembe ötlik, hogy a kulcs az lehet, az ember mennyire tud eleget tenni annak, amit a belső hierarchiájában a legfelsőbb szintre helyezett. Mennyire tudja szolgálni a legfontosabbat. És ez már gyakorlati, és akarati kérdés, nem egy passzív állapot. Ha az életemben a legfontosabb a szellem, vagy az éberség, vagy a medve, esetleg Gizi néni a szomszédból, akkor konkrét lépéseket kell tennem az irányba, hogy az életemet ezek szerint rendezzem be. Nem élhetek káprázatba, ha az éberség a fontos, nem mehetek Piroskához, ha Gizi néni a fontos. Miket is gondolok! Magamon kívül más ember nem is lehet a belső sorrend csúcsán. Nem önzőségből. Mert nem én, mint kis hús vér ember, kis vágyakkal és félelmekkel számít, hanem én, mint a bennem levő szellem, akiért itt vagyok.

Azon kapom magam, hogy már szürkülődik. Jól eltelt az idő, és sem a kutyát, sem a juhászt nem találtam meg. Felállok, és elindulok arra, amerre gondolom, hogy jó irány. Nem ártott volna azon elmélkedni, míg a nagy zöld fenyő alatt megettem a málnát, hogy merre van az arra. Talán akkor most többet tudnék arról, hogy merre haladok.

Olyan gyorsan lesz sötét, hogy az ember nem tudja megszokni. Először csak a föld nem látszik, de a fák csúcsa igen, majd csak az ég látszik, végül pedig az sem. Lenne legalább telihold, de ahhoz sincs szerencsém. Nem látom már, merre lépek, mi van előttem.

Talán bölcsebb lenne valahol eltölteni az éjszakát, egy fa alatt, falevelekbe bújva. És holnap majd megkeresni, merre kell menni.

Távolról morgások, lihegés, csörtetés hallszik. Sötétben a hang jobban terjed, vagy az én hallásom élesebb. Még elég közel is el-elszalad valami, annyit azért a zajból értek, hogy kistestű állat. A levegő lehűl, a szél elcsendesedik. Teljes a sötét, a fák lombjai között, ha felnézek, apró csillagokat látok.

Csillagok.

Mi vezetheti az embert a helyes útra, ha nem a csillagok?

Keresnem kell egy olyan kis tisztást, ahol az eget jobban látom. Még vagy két órányit megyek, végül be kell látnom, hogy eltévedtem.

Kitapogatok a földön valami gyökeret, s ráülök. A szívem hevesebben dobog egy ideig, de a kezdeti ijedség, hogy eltévedtem, hamar alábbhagy. Inkább azon kezdek töprengeni, hogy ebből milyen következtetéseket lehet levonni, ami hasznos lesz az életben.

Ha eltévedtem, az csak azt jelentheti, hogy tévedtem. Valahol valamit nem jól számoltam, nem a helyes utat választottam. De hát olyan zűrzavar volt mindenhol!

Mit tesz az ember mája éjjel nappal? Válogatja, mi hasznos, és mi méreg. A hasznosat tovább küldi, a mérgeket kiválasztja, lebontja, átalakítja. Vagyis elemez, megkülönböztet. Valószínűleg ezért beteg egyes emberek mája. Mert vagy nem különböztetnek meg, vagy a megkülönböztetést nem követi semmi, és így öncélú kritika lesz belőle. Mi alapján különböztet meg a máj? Hasznos, haszontalan? Fontos, nem fontos? Biztosan van neki is egy belső hierarchiája.

Az jut eszembe, hogy mennyire fontos a hibabelátás. Amikor tényleg elismerjük, és legalább magunknak bevalljuk: tévedtem. Nem az szerint választottam az irányt, ami a fontossági sorrend. Ha a fontossági sorrendemben az éberség az első helyek egyikén van, akkor bizony tévedtem, amikor nem figyeltem eléggé, nem voltam éber, és kábulatomban rossz útra keveredtem. Mit tehet az ember, ha tévedett? Természetesen ki kell javítania a tévedését, s ehhez a legjobb módszer mindig az, ha visszamegyek oda, ahol elrontottam, és újból nekiállok, de most éberen figyelve, hogy ne tévedjek.

Fellelkesít az ötlet, arra gondolok, visszafele a tisztás fele, csak könnyebben elérek. A tisztáson majd, ahol látom a csillagos eget, új irányt tudok venni. Elindulok tehát visszafele. Nem volt könnyű, de egy idő múlva odaérek a málnavészhez, s tudom, onnan nem messze a tisztás. Érzem a málna illatát, bár nem látom a málnaszemeket. Kitapogatom a bokrokat, óvatosan átfúrom magam a sűrűn, aztán megyek tovább.

Egy fél óra sem telik el, és hűvös szellő csap meg, a tisztás fuvallata. Mintha világosabb is lenne, kiérek a fák közül, és szemem elé tárul a hatalmas csillagos ég. Megkönnyebbülten ülök le a fűbe, a virágok közé, amelyek már alszanak, és nézem az eget.

Valószínűleg a tévedésem nem itt történt először. De ezt a pontot tudom, ahol utoljára tévedtem. Persze hogy ide jutottam, az annak köszönhető, hogy más tévedések is megelőzték az utamat. Tévedtem talán már akkor, mikor a juhász kutyájának keresésébe belementem, vagy akkor, amikor nem néztem meg, hogy merre megyek. Valószínűleg kellett volna egy stratégia, nem csak vaktában előretörni az erdőben.

A múlt az már múlt, itt vagyok az utolsó tévedésem színhelyén, és itt most javíthatok. Nézem a csillagokat, az ember nem is sejti, mennyi mindent elárulnak. Látom a Nagy Medvét, majd a Kis Medvét, a Kis Göncölt, vagyis a Szekeret, és a szára végén megtalálom a Sarkcsillagot. A Sarkcsillag az egy biztos pont, ami alapján el lehet igazodni. Nem csak a legfényesebb, de mindig mutatja az irányt. A Kis Medvét a Görögök Kutyának is nevezték, és a a Sarkcsillag, vagy Polaris – a kutyafarok. Hé, Buksi, hol vagy?

Miközben ezen elmélkedek, az is eszembe jut, hogy nem elég tudni, merre van észak, hisz az csak viszonyítási pont. Azt kellene tudni, hogy merre kell mennem? Gyorsan magamban végigszaladok a megtett úton. Az erdő, amelybe bejöttem, a házam ajtajával szemben van, az meg délre néz. Akárhogy kerültem az erdőben céltalan, nagyjából dél fele haladtam, enyhén keletre talán. Igen, határozottan emlékszem már. Kelet felé indultam, lassan dél fele kanyarodtam. Vagyis most pontosan észak fele kell mennem, egyenesen a Polaris fele.

Ha az ember téved, úgy teheti jóvá a hibáját, ha újra gondolja a dolgokat. A tévedés oka mindig az éberség elvesztése, pillanatnyi elmezavar, homály a fejben. Amikor az éberség elalszik, az ember nem a helyes utat választja, hanem valamelyik vágya vezeti valamilyen irányba. Ahelyett, hogy amikor először itt voltam a tisztáson, felmértem volna a Nap helyzetét, ezzel nem törődve indultam el, azt hittem, szerencsém lesz. De mi a szerencse? A tudás találkozása a lehetőséggel, mondják. Nos, tudás hiányában szerencsém sem lehetett. Az megnyugtat, hogy legalább lehetőségem volt málnát enni.

Nem sietem el az indulást. Ha már ide visszajutottam, érdemes alaposan kigondolni a következő lépést. Az ember téved, de ha a hibáját belátja, és jó útra tér, akkor éberebb lesz, és egy lépéssel közelebb kerül önmagához.

Szomorú, ha az ember nem látja be a hibáját, mert akkor hibát hibára halmoz. Nem jön el az a pont, amikor azt mondja: tévedtem, nem jól tudtam, nem helyesen cselekedtem. Úgy meg haláláig boronghat az erdőben, anélkül, hogy hazatalálna.

Öröm jár át, mert ezt a hiányzó kockát keresem a tegnap este óta. Hisz nem elég a belső rend, nem elég a nyitottság, nem elég a dolgok alapos megkülönböztetése: helyes döntéseket kell hozni, és ha tévedünk, azt be kell látni és ki kell javítani. Mindig, akárhányszor szükséges.

Elindulok tehát a Sarkcsillag irányába, kellemes szellő fúj, a fák alszanak, néha egy-egy megszólal, talán üdvözöl.

Végül az éberség, vagyis a tudás, találkozik a lehetőséggel: a hajnal alig hasad, és már meglátom a házam, előtte a nyugodt tóval, melynek tükörsima felszínén a halványuló csillagok ragyognak. A csillagok, amelyek a helyes utat megmutatták. Bucsut intek nekik, és megteszem a következő lépést.

Szólj hozzá!
Hozzászólhatsz regisztráció nélkül, nem kell személyes adatokat megadnod!
A weboldal üzemeltetője fenntartja a jogot, hogy a nem megfelelő hozzászólásokat törölje.
0 hozzászólás