Reggel korán kelek, a tó friss vizében fürdök, még napkelte előtt. Amikorra végzek az úszással, a Nap is felkel, és tündökölni kezd a víz felszínén. Felpezsdül az élet, madarak éneke és bogarak zümmögése tölti be a tájat. Most megint azon vagyok, hogy ne ésszel, hanem érzésekkel értsem meg e szépséget. A tó parton még elüldögélek egy darabig, arrébb egy béka kuruttyol, távolabb az erdőben madarak játszanak. Eszembe jut a lány, aki nemrég itt járt, akkor furcsa érzelmek törtek rám, most viszont vidámabb vagyok, ha rá gondolok. Teljesen megnyugszom attól a gondolattól, hogy a lány szomorúsága is e rendbe tartozik, és helye van. Mindig, mindenki nem lehet vidám. A vidámságot és az életörömet nem is tudnánk értékelni, ha csak az lenne. Kell a sötétség a fényhez, kell a hideg a meleghez, kell a bánat az örömhöz. Ez így van jól, mert rendben van. Ez a rendezettség az, ami harmóniát és szépséget sugároz. Egyes helyek, ahol az elvadult emberek élnek, nem rendezettek, nem harmonikusak, rossz érzést keltenek. Az érzés lényege, hogy valami nincs a helyén. Itt a természetben minden a helyén van, és ez megnyugtat, mert azt érzem, hogy én is a helyemen vagyok, jó helyen vagyok, ott vagyok ahol lennem kell. Ez egyfajta bizalmi viszony a világgal, bízom a rendben és a rendeltetésben, bízom a tervben. A világ titka a mérték, a mérték pedig a megmérettetésből keletkezik. Minden kis dolgot megmérnek, és helyére tesznek, és az ember is akkor kerül a helyére, ha magát megméri. A mértékegység pedig az azonosság. Ha azonos vagyok a létezéssel, a teremtővel, a vízzel, fákkal és madarakkal, akkor a helyemen vagyok. Az ember megmérettetik, és kiderül, hogy mekkora súlya van a létezésben. És e súly attól függ, mit ad. Ez a súly azonban morális, és minél nagyobb az ember morális hatása, annál könnyebb a lelke. Érdekes kettősség, minél törvényesebb vagyok, annál szabadabb. Minél erősebb, annál könnyebb. Ahhoz, hogy szárnyalni tudjunk, kemény alapok kellenek. Alapok nélkül mint tehetetlen test vonszoljuk magunkat a földön. Az a kérdés tevődik fel, hogy az ember tud-e egyszerre olyan szilárd lenni, mint a szikla, és olyan mulandó és szép, mint a virág. Ha az ember szilárdsága a szellemben van, akkor igen. Hány embert látok megdermedni a földi létezésben, csak azért, mert az alapjait a földi életre helyezi. A biológiai bázis nem elég, az talán csak a növények szintje, de valószínű, hogy a növények is magasabb rendben vannak. De ez a kis madár, mely épp előttem énekel, olyan rendben és egységben van, melyet emberként alig foghatok fel. Ahogy dalol, minden madár dala szól, minden madár dala a múltból és jövőből, az a dal, mely időn és téren felül áll. Ha majd elpusztul ez a kis madár, a dal akkor is megmarad. Gyanítom, hogy ez azért van, mert a madarak dala mindentől függetlenül létezik, viszont a madarak énekelik el. Úgy, ahogy a virágok szépsége is örök, és a virágok egyenként e szépséget lehívják, megmutatják egy kis időre, majd sorsukat teljesítve vonulnak vissza a látszólagos megsemmisülésbe. A természet rendje és rendezettsége egy felsőbb rend kivetülése.

Egész nap biztos vagyok benne, hogy a lánnyal ismét találkozni fogok, és mire a nap az ég közepére ér, meg is látom. Ott a háznál, az ajtóban áll, és mosolyog. Egy darabig nem indulok felé, csodálom a szépségét. Valószínű, hogy nem ésszel tervezték, hisz ésszel nem lehet e szépséget megalkotni. Ha ésszel lenne tervezve, legfeljebb annyira lenne szép, mint egy autó motorja. Az ész soha nem tudja, mi a giccs és mi a rend. Legalábbis még nem. Viszont a lány szépsége olyan, mint a virág szépsége, s bár mulandó, mégis örök, mert szépsége a csillagok szépsége, a teremtés szépsége, a lélek szépsége. Nem mérnöki precizitás alkotta, hanem egy felsőbb harmónia mutatkozik meg benne. Az ember e harmóniát mindaddig meg nem értheti és meg nem teremtheti, amíg ésszel és logikával alkot. A női szépség művészet, és mint minden művészet, a megfoghatatlant teszi megfoghatóvá e világban.

Jó napnak nézek elébe. Hisz itt van a lány, és mosolyog, az idő kellemes, a természet élettől pezseg. Ez az az állapot, amikor nem kell se több, se kevesebb, minden a helyén van. Talán egy pillanatra meglátom, megérzem, átélem a létezés harmóniáját, talán, ha csak rövid időre is, része lehetek annak a mértéknek, amivel a világot teremtették. Ha az ember megérti a rendet, akkor a rendeltetését is megérti. És akkor tudni fogja, mi köze a csillagokhoz.