Kép forrása: https://askastrology.com

Elindulok tehát, magammal semmit sem viszek. Ha szükséges, valószínű találok útközben egy kis málnát, szedret, vagy gombát. Szép napnak ígérkezik, egyetlen felhő sincs az égen. Elérem az erdőt, a fák hűvös árnyékát. Nem sietek, inkább a gondolataimra fókuszálok, próbálom azokat egy mederbe terelni.

Ahol az idő és a tér metszi egymást, ott a fókuszban jön létre a sors. Idő vagy tér hiányában nincs sors, csak egy várakozás arra, hogy legyen. Valószínű az ember szelleme, vagy mondhatnám, a mindenség szelleme telve van akarattal és hiánnyal, amelyek gyűlnek, és gyűlnek, majd az idő és tér dimenziójában sorssá formálódnak. A sors itt, a Földön válik megfoghatóvá és realizálhatóvá. Itt vagyunk beszorítva a fizikai tér szűkös határaiba, az időre felfűzve, amely biztosítja azt a kontinuitást, amellyel a sorsot meg lehet élni, meg lehet valósítani, és a végére – miért ne? - el lehet tüntetni. Minden eddigi tapasztalat nem másért van, csakis azért, hogy ezt a sorsot megismerjem és megvalósítsam. A sors megélése nem cél, de elengedhetetlen egy nagyobb cél érdekében.

Azt mondják, a szellemvilág bejáratát a Küszöb Őre őrzi. A Küszöb Őre nem enged át magasabb dimenziókba mindaddig, amíg a sors nincs feloldva. Nem enged át, ha nincs meg a kellő felelősség, ami csakis a sorsfeloldás következtében alakul ki. A Küszöb Őre mindenfélét kérdez majd törvényről, kitartásról, határokról, szabadságról, és ezekre jól kell tudni válaszolni. Ha az ember nem tud válaszolni, vissza kell jönnie, és az egészet újra kell kezdje.

Közben elérem a meredek hágót, de mielőtt neki indulnék, leülök egy kis időre. Az erdő csendes, a fák mozdulatlanok, a felkelő Nap átsüt a lombok között. Már érezni lehet a melegét. Arrább madarak éneke, alig hallani. Felnézek a sziklás hegyre, s arra gondolok, hogy az élet is ilyen: meg kell mászni a sors hágóit, kitartással és szenvedéllyel.

Elindulok, egyre meredekebb hágón igyekszem felfele. A szellem törvényei pont olyanok, mint fizika törvényei: nincs protekció, nem tudok felrepülni a hegy tetejére. A törvény az törvény. Aki nem ismeri a törvényt, azt gondolja, hogy bármit megtehet, amihez csak kedve van. Szerezhet pénzt annyit, amennyire nincs szüksége, lehet ötven szeretője, semmiféle következmény nélkül. Fel tudok repülni a hegy csúcsára, mert szeretném? Nem. Persze felrepülhetnék valamilyen gépezettel, de akkor meg minek? Számos nyugati, általában keletről importált szellemtudomány, beavatási módszer, sikeriskola mind a cél minél könnyebb elérésére fókuszál, és rendszerint elfelejti, hogy a célért meg kell dolgozni. Az ilyen ezoterikus iskolák azt ígérik, hogy csak be kell hunyd a szemed egy pillanatra, s máris erőfeszítés nélkül ott vagy a hegy tetején, ahonnan aztán csodálhatod a szemed elé táruló látványt. Vannak, akik meg is teszik, azonban lemaradnak az útról, amely lényegesebb, mint a cél. Az úton ismerhetem meg a törvényt, az arányt, az időt, a teret, vagyis a sorsom. Az úton alakul ki az a felelősség, amiről beszéltem. Az úton értem meg, hogy a határaimat meg kell ismernem, és a határaimat az úton ismerem meg. Ha egyből a hegy csúcsán lennék, az lenne a határtalanság, a határtalanság azonban sorstalanság, de nem egy megvalósított sors méltó befejezése, hanem a sors elhalasztása.

Egyre nehezebb a meredeken felfele kapaszkodni, de elhatároztam, hogy kitartok. Nem fordulhatok vissza, bármi legyen is. Ha most feladom, és visszafordulok, akkor tartozni fogok önmagamnak ezzel a hódító úttal, és úgy is meg kell tennem valamikor. Így hát, néhol összeszorított fogakkal, igyekszem felfele.

Mit jelent a felelősség? Komolyan venni a sorsot? Komolyan venni azt a feladatot, amiért itt vagyunk? Komolyan venni azt a belső hierarchiát, amit a napokban fektettem le magamnak?

Talán a felelősség nem mást, mint a feleletadás képessége, amikor a Küszöb Őre megkérdez. Mit, miért tettem? Miért gondoltam? Miért mondtam? Kit szolgáltam?

Sokan azt hisszük, hogy a szabadság a cél. A szabadság azonban csak a felvállalt felelősség következménye. Minél nagyobb a felelősség, annál szabadabb vagyok. Ha ez nem így lenne, a fizikai világ törvényei egyszerre roskadnának magukba.

Egy ilyen túra alkalmával mindezt tisztán látni. Szabad vagyok, mert tehetem az egyik lábam a másik után, miközben a tömegvonzás a földön tart. Nem akkor lennék szabad, ha ez a vonzás hirtelen megszűnne: akkor céltalanul lebegnék ég és föld között, a céltalanság és a reménytelenség örök foglyaként. Ahogy mondják, a csillagok meg bolygók is addig szabadok, amíg a saját pályájukon keringhetnek. Ha letérnek a saját útjukról, örök rabságba keverednek.

Már a nap magasan áll, de még hosszú az út előttem. Minél többet megyek, annál hosszabb, mintha a csúcs távolodna. Alulról kisebbnek látszott, és közelebbinek tűnt. Minden kis lépés során újabb kis emelkedők tornyosulnak elém. Megritkul az erdő, csak sziklák és kopár fű, eszembe jut, hogy azért vizet hozhattam volna. A nap egyre melegebben süt, a szél is elindul. Egyre fáradtabb vagyok, és egyre türelmetlenebb. Hol van már az a csúcs? Csak már ott lennék. A cipőt szorosnak érzem, elzsibbadtak a lábaim.

Az élet nehéz, gondolom hirtelen, de aztán arra a következtetésre jutok, hogy addig nehéz, amíg türelmetlen vagyok. Amíg a cél lebeg előttem, és nem az út. Ha az utat figyelem, mindjárt pihentebb vagyok, és már nem is nehéz. Csodálom a hasadékokat a sziklában, a természet által kidolgozott szikla-szobrokat. Amúgy meg van segítség: ahogy a Nap egyre forróbb, úgy fúj egyre jobban a hűvös szél.

A sok félelem, izgágaság, türelmetlenség és sóvárgás feloldható valaha? Olyan furcsa ez az élet. Amikor a tó parton ülök, és csak ülök és nézem az eget, arra gondolok, milyen nagyszerű lesz megmászni a hegyet. Amikor a hegyet mászom, az jár a fejemben, hogy micsoda gyönyör ott ülni a tó partján és semmit nem csinálni. Az ember fél, hogy nehéz lesz, hogy nem tudja végigvinni, amit elkezdett. Aztán arra gondol, milyen jó lenne, ha el sem kezdte volna. Nem csak a fáradalmakat kerülte volna ki, hanem azt a rossz érzést is, hogy valami esetleg nem sikerül. Ezért tűnnek bölcsebbnek azok a mesterek, akik lótuszülésben eltöltötték az életüket. Valójában talán el sem indultak. Használható tanácsot nem adhatnak, hisz nincs hozzá tapasztalatuk, de ehelyett megtömnek érthetetlen mondatokkal, amelyek nagy bölcsességeknek tűnnek, de az életbe velük semmire sem lehet menni. Tele van a világ ilyen használhatatlan mondatokkal. Mit mondhatna a mester, aki e hegyet soha nem mászta meg, ha megkérdem, mit kell tudni az útról felfele? Talán azt mondja, lassan járj, tovább érsz, vagy hogy üresítsd ki az elmét. Azt is mondhatja, hogy az élet nehéz, vagy hogy az érzelmeimet hagyjam a hegy lábánál. Talán azt is, hogy az út a fontos, nem a cél. Ha megkérdezném, vizet majd találok-e az úton, vagy hogy melyik oldalon érdemes nekivágni, nem tudná. A bölcseket képző könyvek ugyanis erről nem írnak.

A tapasztalat fontossága itt látszik meg. Ha megmászom ezt a hegyet, akkor bárkinek tudok válaszolni, bármit is kérdez. És mi a felelősség: válaszadási képesség. Tapasztalat nélkül nincs felelősség. Addig nem tudjuk, csak feltételezzük, addig nem értjük, csak elgondoljuk.

A sors feloldása a tapasztalatok útján lehetséges. A tapasztalat megismertet a határaimmal, képességeimmel, hiányosságaimmal. A hegy lábánál ülő, elképzelt mesternek nincsenek tapasztalatai a hegyről, így hiányosságait sem ismeri. Abban a hitben élhet, hogy megvilágosodott. Azonban amikor majd a Küszöb Őre felteszi neki a kérdéseket, nem tud mit válaszolni, és kezdheti elölről.

A szent élet csak a tevékenységében lehet szent. A tevékenység, vagyis a megvalósítás, a realizáció az, ami a gondolatnak, elképzelésnek létjogosultságot ad.

Kis idő múlva forrásra bukkanok, az egyik szikla repedéséből finom hideg víz szivárog. Odahajolok, és élvezettel iszok a vízből. Az élet mindent megad nekünk, hogy a sors útját bejárjuk. Ad nekünk időt, teret, hegyet, sziklát, és lám, vizet is. Másra nincs is most szükségem. Indulok tovább, már nincs messze a csúcs, de ez már nem is számít. A csúcs elérése már másodlagossá vált, mert figyelmemet az útra összpontosítom. Egyik lábat tenni a másik után.

A hegy lábánál ott a hatalmas erdő, a csillogó vizű tó, a kis faház. Innen fentről egészen apró. Távoli tisztáson látom a juhászt, néhány kecskét terel.

Elönt az öröm, hogy ilyen magasból nézhetek le oda, ahol voltam. Pár perc, és elérem a csúcsot, az utolsó sziklát, amit meg kell mászni. Pár lépés csupán, és ott vagyok. De számít ez? Hisz az úton annyi jó gondolatom volt, annyi felismerést tehettem.

A hegy, mint mester, tanított, hogy megértsem az utat. Hogy meglássam önmagam. Hogy válaszokat gyűjtsek a Küszöb Őrének. Mert csak annak lehet felelőssége, akinek válaszai vannak arra nézve, hogy mit miért gondol, mond vagy csinál.

És csak az lehet szabad, akinek felelőssége van.