Festmény / rajz: Kálic

Több mint 2000 éve az ember a megváltást kívülről várja. A remény nem más, mint a külső megváltás, a megváltó várása, és amióta a vallás a megváltót az emberen kívülre helyezte, azóta a külső események jobbra fordulását reméljük. Az életünk úgy van berendezve, hogy mi szinte semmit ne kelljen tegyünk, ezért a technikai civilizáció, ami kényelmet nyújt, ezért a vallás, ami külső Isten megbocsájtását ígéri, ezért a földönkívüli civilizációk reménye, akik majd elhozzák a boldogságot, és ezért a világvége hite, hogy ha már egyik sem jön össze, akkor legyen egy nagy bumm, és változzon meg minden.

Aki rossz házasságban él, azt reméli, a világvégében elveszti élettársát, s még a bánatot is elszerepelheti. Akit adósságok terhelnek, abban reménykednek, hogy azt már soha nem kell megadniuk. Akik gyűlölik a munkahelyüket, a napi robotot, a világvége eljövetele után mint a hősök, úgy élhetnek. Lesz kaland, és igazi szerelem, és mindenki hős lesz aki túléli. De ha belepusztul, még az is jobb, mint hazug, lapos életet élni.

Igen, a világot elrontottuk. Most szeretnénk, ha valaki, vagy valami, egy külső erő, vagy külső Isten, megoldaná helyettünk. Egycsapásra vessen véget ennek, és adjon egy másikat.

Az az igazság, hogy nem nőttünk fel. Mint a gyermek, aki elrontja játékát, majd újért könyörög a szüleinek, mi is így vagyunk a világunkkal. Miután ellaposítottuk, és elhazudtuk, és elszerepeltük, és végül rájöttünk, hogy még sem vagyunk boldogok, a nagy civilizáció, a rengeteg vitamin, a dezodor, a hajfesték, a természet leigázása ellenére sem, most már csak abban találjuk meg az örömünket, ha a világvégét várhatjuk, arra készülhetünk, abban reménykedhetünk.

A végzet reményének nevezhetném. Egyébként nem gyűlne össze annyi bámészkodó az autóbalesetnél, s nem ragadnánk a tévére ha rémségeket látunk a híradóban. Nem lenne a horror és az akciófilm annyira menő, s az édes bosszú nem lenne annyira felkapott. Igen, a végzet reménye. Érjen véget ez az elrontott világ! De ha nem is ér véget, akkor történjen valami, történjen bármi, csak a végén megszabaduljak!

Az a tény, hogy az emberiség egyharmada hisz abban, hogy a világvége el fog jönni, nem az emberi butaságnak tudható be. Egyáltalán nem! Sokkal inkább egy segélykiáltás, mint amikor az elkeseredett ember öngyilkosságot emleget. Az emberiség segélykiáltása, és könyörgése, hogy ezt a világot vegyék el, adjanak helyette egy másikat.

Az ember emlékszik az idillre. Ha nem lenne az archaikus kor emléke, nem tudnánk, hogy van jobb. Hogy van igazi élet, igazi boldogság. Az archaikus kor, amikor az ember a világgal, a Teremtővel egy az egyben kapcsolatban volt. A paradicsom emléke.

A világvége várása, a világvégébe vetett hit a tisztítótűz lejártának várása. Legyen vége, bármilyen áron. Aki a világvégébe vetett hitet pusztán tudományosan, vagy logikai alapon próbálja elintézni, az a lényegtől távol marad. Aki pszichológiailag, vagy vallási alapon, az is. Minél fejlettebb a tudományunk és a technikánk, minél több eszköz áll rendelkezésünkre a boldogságunk megvalósításához, annál boldogtalanabbak vagyunk, és annál elkeseredettebbek, és annál depressziósabbak. Érezzük valahol, hogy nem ez az amit akarunk. Csak pótlék. Csak cukormáz. Az idill, az igazi érzések és érzelmek nincsenek sehol.

Bebizonyosodott, hogy sem a tudomány, sem a vallás az idillt nem tudja megadni. Mi marad más hátra, mint a világvége? Amíg az ember egyik, talán erősebb érzésével a világvégében reménykedik, és lelkesedik minden katasztrófától amit a tévében lát, másik, csak néha előbukkanó érzése az, hogy még sem fog ez ilyen egyszerűen menni, mert az adósságot valamikor meg kell adni, a félelmet le kell győzni, meg kell tanulni igaznak lenni, meg kell tanulni szeretni, világvége ide vagy oda. Ha nem itt, akkor egy másik dimenzióban, egy másik időben, egy másik lehetőségben. A sors elől nincs menekvés.

Az ember ma tudathasadásos állapotban él. Az egyik énje harcol a boldogság megszerzéséért, berendezkedik, pénz szerez, dolgozik, remél. A másik el akarja mindezt pusztítani, világvége, katasztrófa, szerencsétlenség. Amit az egyik nappal felépít, azt a másik éjszaka lebontja. A pozitív gondolkodás nem más, mint egy gyenge kísérlet az árnyékén megerőszakolására. Az árnyékén az erősebb.

A szórakozás, a vitamin, a templom vagy a kocsma csak rövid távú örömet biztosít. Akár diéta, akár uszoda, akár ostya, belül tudjuk, hogy mindez csak gyenge szereplés az igazi, mély élethez képest, amit elvesztettünk. A fitt-nesz vagy a szent élet csak pótcselekvések. Mindenki tudja, hogy még az ételek is más ízűek. Még a kenyér sem az igazi. Az emberi kapcsolatokról nem is beszélve. Mint amikor a szerelmesek egymástól várják a nagy bumm -ot. Belül mindenki csak hiányt érez, s megszoktuk, hogy ezt a hiányérzetet nevezzük szerelemnek.

Nincsenek barátok. Csak sorstársak, vagy ivótársak vannak, esetleg üzlettársak, bajtársak, élettársak. Az ember reméli, hogy a világvége káoszában megleli az igazi barátot, az igazi szerelmet, az igazi életet, az igazi boldogságot, az idillt. Azt az életet, amire emlékszik, még akkor is, ha erről nem tud, és amit esetleg csak álmaiban lát meg néha, érez meg esetleg.

A világvége a remény arra, hogy az elveszett életet visszakapjuk. Vagy rájövünk arra, hogy hogyan szerezhetjük vissza. Mert aki ebbe a világba bele tud nyugodni, ezzel a lapos élettel meg tud elégedni, s aki ebben mércéket és színvonalakat tud állítani, az teljesen elvesztette a legkisebb emlékét is a Paradicsomról.