A szenvedés oka
Buddha szerint, ha lemondunk a vágyainkról, megszűnik a szenvedés. Nem tudom, én még nem mondtam le a vágyakról.
Azonban a vágyakról való lemondás vágya is egy vágy, így a szenvedés nem szűnhet meg.
A dolog túl egyszerű volna. Nem vágyok semmire, így nem szenvedek. De a vágyaknak is van valamilyen alapja, így tovább kell keresni. Mi van a vágyak mögött? Mi okozza a vágyakozást? És miért lett az ember vágyakozónak teremtve?
Logikai bukfencet vélek felfedezni. Nem hiszem, hogy az ember azért kapta a vágyakat, hogy aztán le kelljen róluk tennie. Mintha csak ez az egy út volna. Vágyakozol, és szenvedsz, vagy nem vágyakozol, és nem élsz.
Hosszasabb elmélkedés után arra a következtetésre jutottam, hogy a vágyak miatti szenvedés másodlagos.
Elsődleges az önzés.
Elmagyarázom.
Az ember attól szenved, hogy túl fontos magának. Túl nagy jelentőséget tulajdonít annak, aki. Mintha ő lenne a világ közepe. Most nem arról van szó, hogy ne lenne az - valahol fent, vagy lent - hanem az a fránya önféltés.
Én, én, én.
Nekem van bajom, nekem van problémám, engem hanyagolnak, engem nem értenek meg, engem nem ismernek el, nekem fáj, engem nem szeretnek, én köhögök, én görcsölök. Velem tették azt, amit, engem nem neveltek jól, engem mellőznek.
Hogy minden problémában és szenvedésben benne van az "én", az tagadhatatlan.
Az hiszem, én okosabb vagyok - pedig dehogy.
Azt hiszem, én jobban tudom - pedig dehogy.
Azt hiszem, én többet érdemlek - elismerést, anyagi javakat, szeretetet - pedig dehogy.
De túl fontos vagyok magamnak. Nem csak én, mindenki, aki - én.
A legjobb gyógyszer a humor: kinevetni magam, ahányszor csak sajnálom magam.
A szenvedés okát megfejtettem. Nem más, mint az önzőség, az önsajnálat. Az a tény, hogy magammal foglalkozok.
Tudjuk.
Ha valakin segítek, azért teszem, hogy én jól érezzem magam, mert a másik ember öröme engem felvidít.
Ha valakinek adok, csakis a saját lelkem simogatásáért teszem.
Egyesek beszélnek önzetlen szeretetről, de ha egyszer is megpróbálnának önzetlenek lenni, rájönnének, hogy maguktól nem tudnak elvonatkoztatni.
Félreértés ne essék, én a kis "én"-ről beszélek. Arról az én-ről, amelytől távolabb csak igen kevesen látnak.
Az az én, amely vágyakozik. Akinek kell a dicséret, az elismerés, a szeretet, a szép idézetek, a pénz, a rajongás, az új dolgok, a kaland, az élet.
Az, aki mindig ismétli, élj a mában.
A szenvedés nem más, mint az, hogy saját magamnak túl nagy jelentőséget tulajdonítok, és erről nem akarok lemondani.
Kinek fáj? Nekem. Ki az, aki szenved: Én.
Ha nincs én, a kérdés értelmét veszti. Ha nincs "én", akkor senki nem szenved.
Buddhának innen üzenem, a fizikai dimenzió ezen szögletéből: a szenvedés oka az önzőség. Amit egónak is hívnak, bár a dolog ennél mélyebb és nagyobb.
Nem minden ember önző pszichológiai értelemben, de minden ember önző spirituális értelemben.
Elengedni a vágyakat nem más, mint elengedni az "én"-t.
Kinevetni azt, hogy milyen fontos vagyok magamnak. Kinevetni, majd elengedni.
Az igazi senki-levés titka.
Ha senki vagyok, akkor csak vagyok, szenvedés nélkül. Mert az "én" nem fontos, én nem vagyok fontos. A létezés a fontos.
Az igazi "senkiség" a szenvedés nélküli létezés.
Az önzetlen szeretet, amiről Jézus beszélt, az az én-nélküliség. Mert ahol nincs "én", ott minden van. És mind egyek vagyunk.
Együtt nem szenvedünk, csak külön-külön.
Ami segít, tartsd meg, a többit dobd el. Ne legyünk már olyan fontosak magunknak.
Hozzászólhatsz regisztráció nélkül, nem kell személyes adatokat megadnod!
A weboldal üzemeltetője fenntartja a jogot, hogy a nem megfelelő hozzászólásokat törölje.