Nem tudom, te miben hiszel, melyik verzió szimpatikus, a hivatalos vagy a nem-hivatalos. Engem lassan elfáraszt ez a sok verzió. Nem, nem a különböző álhírek olvasása fárasztott el, hanem az a hiábavaló erőlködés, amivel a hivatalos nézőpontot próbálják belénk sulykolni a főáramú média képviselői. Látom szegényeken, már ők is unják legtöbbször. Azért a gyenge fizetésért, amit kaphatnak, miért is legyenek ők igazi tényfeltáró újságírók – azért sem adnának több pénzt, inkább azt is elvennék, amit eddig kaptak. Megértem én őket, hidd el. Annyira erőtlenek és átlátszóak ezek a semmitmondó mantrázások. Hogy tájékozódjunk hivatalos forrásból, hogy gondolkodjunk, s ne higgyünk el mindenféle álhírt, a sok hivatkozás nem létező szakemberekre és szakmunkákra, tudományos kutatásokra, a sok szóismétlés, hol kicsi, hol nagy betűkkel… Aláhúzás, kiemelés, idézet... Hidd el, unalmas. És átsüt rajta a “hogy unom már, megint kiadták ezt a szöveget, fene akarja ismét megírni”… Jó, ha mondjuk jól fizetnek, vagy plusz pénz adnak, mondjuk megérheti. Ma az ember feladja elveit egy csomag bagóért. Ha tudnám, hogy pluszba fizetik, megnyugodnék. De addig rettegek, hogy tényleg ennyire szűk látókörűek az emberek? Ennyire nehéz nekik a gondolkodás? Mert aki pénzért hódol be, az megbocsájtható. Aki önként, na azzal van bajom. Minduntalan felteszem a kérdést, hogy minek kell ismételgetni ugyanazt, amit a média is ismételget? Hisz már megírta a sajtó, elmondta a tévé, minek még százszor megismételni? Meg kellene érteni azt az egyszerű tényt, hogy minél inkább erőltetem az egyik pólust, annál jobban burjánzik a másik. Sokszor olyan érzésem van, hogy egyes emberek a közösségi oldalakon nem is emberek, hanem robotok. Amolyan Smith ügynökök, akik egyetlen célja a hivatalos verzió ismételgetése. Néha mintha érződne, hogy nem emberek, vagy ha azok, akkor valószínűleg fizetik őket, vagy ha nem, akkor a rendszer papjai. Az is igaz, és ezzel te is tisztában vagy, hogy a demokráciának nevezett társadalmi rendszerben a vezetők nem tudósok, nem szellemi emberek, hanem politikusok – vagyis azok, akik egyébre ritkán jók – kevés kivétellel, amikor az agysebészből lesz politikus. Tőlük nem lehet elvárni komoly döntéseket, ezért lennie kell valakinek, aki okosabb, és az egészet irányítja. Persze ez csak vélemény, feltételezés. Az is lehet, hogy nincs senki, aki felülről irányítja a sok politikust. Harcoljunk az álhírek ellen, hirdetik habzó szájjal. Én is ezt mondom! Szüntessük meg már az összes főáramú médiát, s akkor az álhíreknek is vége. Legalább csak nézőpontok meg vélemények fognak ütközni, s egyik sem állítja magáról, hogy tény. Párbeszédek fognak folyni okos és annál is okosabb koponyák között. A párbeszéd aztán majd valami jóhoz is elvezet. Láthatod, hogy jelenleg semmi jó nincs abban, hogy van hivatalos verzió, van hivatalos forrás, és vele szemben van minden más, amit álhírnek meg összeesküvés elméletnek kiáltanak ki, és ami ellen fel kell venni a harcot. Sajnos a tudomány, amelyre hivatkoznak, az is kettészakadt, van hivatalos tudományos eredmény, és áltudománynak bélyegzett tudományos kutatás. Mert mi a hivatalos? Ami a hivatalokban születik. Vagyis a hivatalban ülő, nyakkendős úriemberek fejéből pattan ki. Mindennek a valósághoz semmi köze. Mellesleg a hivatalos fogalom gyakorlati alkalmazásának köszönhető, hogy léteznek álhírek. A kommunizmusban is volt hivatalos szó, de mindenki tudta, hogy hazugság. Most ezt miért felejtettük el? Azt hiszed, hogy ha valaki akkor hazudott, most nem hazudik? Csak a konjunktúra miatt? Ugyan már. Feltételezem, hogy azok az agy műtöttek, akik mantrázzák a hivatalos verziót, a kommunizmusban párttagok voltak hogy több parizert kapjanak. Ők azok, akik mindig a rendszerhez simulnak, hogy élvezhessék a rendszer adta jussot. Nekik a tanulás a napi három óra tévénézés, levezetésképpen egy kis újságolvasás. Hogy mondod? Az igazságból nem lehet megélni? De, csak a hazugságért többet fizetnek. Több élvezeti szert meg kényelmi eszközt lehet venni, több szemetet lehet termelni, és azzal hamarabb tönkre lehet tenni a bolygót. Kedves barátom, új szót találtam ki: mantrikák. A mantrikák azok a Smith ügynökök, vagy párttagok, akik a hivatalos verziót ismételgetik, emberi bőrbe bújva, azt az érzést keltve, hogy van olyan eszement a földön, aki a hivatalos verziónak bedől. A mantrika ábrázolása egyszerű: csak gondolj a kommunista időkből arra a szomszédodra, aki besúgott, ha István a királyt hallgattál, de nagyokat köszönt a lépcsőházban. És nem csak azért súgott be, hogy több legyen a parizer, hanem mert ő igazán és őszintén hitt abban, hogy a kommunizmus eszméje jó. Te is egyetértesz abban, gondolom, hogy minden társadalmi rendről azt hitték, az a legjobb, aztán alakult egy másik. Ahogy akkor a kommunizmusban hittek a mantrikák, ma a demokráciában hisznek, vagy a liberalizmusban. Mindegy. A lényeg nem változott: a mantrikák ma is elárulnak a parizerért. És ez szomorít el, ez fáraszt el, kedves barátom. És rá kell döbbennem, hogy nem a parizeren van a súlypont, hanem abban a feltétel nélküli bizalomban, amit a rendszerrel szemben támasztanak. Ha Gott ist tot, akkor a rendszer. Nincs Isten, valamiben kell hinni, nem? A mantrikák a rendszerben hisznek. Bibliájuk a tévé, a kinyilatkoztatás a parlamenti szónoklat. A mantrikák, bár alul vannak, de sűrűn nyalnak felfele, nehogy lemorzsolódjanak a rendszerről. Minden parlamenti választáson szépen kiöltöznek, és elmennek szavazni, mert tényleg hiszik, hogy az ők szavazatukon múlik a jövő. Aztán háborognak, ha a politikus egyszer házat épít, aztán foglalkozna a közösséggel, ha addig le nem jár a mandátuma. Szóval nem akarok itt én is szónoklatot tartani, vagy kinyilatkoztatni, van elég megmondó ember, van elég mantrika, meg fosszilis kommunista. Lényeg a lényeg, az élet azé, aki éli, az igazság azé, aki meglátja, a többi meg trágyalébe hulló színes konfetti.