Mikor reflexszerűen az órájára pillantott, rájött, hogy mégis túl korán indult el, bő fél óra van a maszkszentelésig. Ezért hát gondolta bemegy még a divatáruházba, s megnézi az új maszk felhozatalt. Kényelmetlenül sétált a pultok között, hirtelen melege lett, levegőt is alig kapott, izzadni kezdett az arca. Sóhajtott, s tovább nézelődött.

Sok szép maszk volt ma az áruházban, színesek, átlátszók, mintásak, legszívesebben mindenből vett volna egyet a gyűjteményébe. Az átlátszóak nem tetszettek neki, ő a színes, babos vagy kockás mintájúakat kedvelte. Még tetszett neki a Jézuskás meg a Miki-egeres, de azok túl drágák voltak. A legolcsóbbak a sima fehér, kórházi maszknak álcázott rongyok voltak, de a hírek szerint azokat a pap nem szenteli meg. Ezért soha nem is vett ilyent.

Közben a hangosbemondókban megszakadt a zene, és a szokásos utasítás következett, amelyet minden félórában bejátszanak: Ne feledjük otthon a maszkot, tartsunk távolságot, menjünk oltani.

A maszkokban való elmerülését egy éles hang szakította félbe: Komámasszony! Felkapta a fejét, és hátrafordult. Sára állt mögötte, szép, csillogó maszkban. Komámasszony! - ismételte meg Zátonyné is. Mi járatban errefelé? Tudja maga – Sára megvonta a vállát. Szintén maszkszentelés? Igen. Olvastam a közösségi oldalon, mondta Sára, hogy a szentelt maszkok jobban védenek. Ezzel csak egyet tudok érteni, mormogta Zátonyné, a sok hitetlen azért kerül kórházba, és ez nem vicc…

Rájuk szólt az eladó, hogy nincs köztük két méter, és ez a közelség törvényellenes.

Bocsánat! - mondták szinte egyszerre, s távolabb léptek egymástól. Komámasszony ismét maszkot vesz? - mosolygott Sára. Minek annyi? Gondolom tele van a gardrób…

Olyan szépek! - sóhajtott Zátonyné. Egyszer ha sok pénzem lesz, mind megveszem. Sajnos – szomorú arcot vágott, mind akinek valami szörnyűség jutott eszébe – amióta a kedves férjem elvesztette az állását… Nincs egyedül! - mordult fel Sára. - Mindenki elvesztette!

Indulnunk kellene – vélte Zátonyné – még lekéssük a maszkszentelést.

Kiléptek az áruházból, és a templom fele vették az irányt. A nap melegen sütött, a levegő melegedett, a madarak énekelni kezdtek.

Mindenki adassa be a tizennyolcadik oltását – mondta a hangosbemondó – fontos, hogy akinek csak tizenhét van, az elkaphatja az elefántcsontparti mutánst.

Én már beadattam! - mondta büszkén Sára. Erről jut eszembe, folytatta, hogy olvastam az újságban, hogy áprilistól feloldhatják a szigorításokat.

Ezt minden évben elmondják, mormogta Zátonyné. De, tette hozzá, nem is ajánlatos most, a hetvenkettedik hullám a legveszélyesebb. Nem csak az elefántcsontparti, hanem más mutánsok is megjelentek. Igen, egészítette ki Sára, a szibériai a legveszélyesebb.

Az nem igaz, olvastad Debil professzor nyilatkozatát az újságban? - fakadt ki Zátonyné. - Debil professzor szerint az elefántcsontparti a legveszélyesebb. Ne higgy el minden ökörséget a közösségi oldalakról, olvass újságot. - Zátonyné az égre nézett. - Mostanság sok az álhír.

Közben a templomhoz értek. A templom kertje tele volt emberekkel, egymástól távol, szebbnél szebb maszkban. Zátonyné elégedetten nézett körül, mégiscsak az ő maszkja a legszebb. A papnak is tetszeni fog, biztos!

Kérjük tartsák be az egészségügyi távolságot! - harsogta a hangosbemondó. - Ne feledjék a tizennyolcadik oltást!

A templomba bemenni nem szabadott, így mindenki kint állt a kertben. Volt, aki maszkját letolta az állára és úgy cigarettázott, volt, akinek a szeme is alig látszott. Debil professzor javaslatára többen kettő, vagy három maszkot is feltettek.

Egy idősebb úr a maszkot megbillentve nagyot köpött a járdára. Egy másik leült a járdaszegélyre.

Hallottad, mennyi a beteg? - szólt Zátonyné. - úgy olvastam a kórházak túlterheltek, már alig bírják…

Hogyne lenne sok beteg – emelte fel a szemöldökét Sára – azok miatt, akik nem adatják rendesen az oltást. Olyan is van, képzeld, hogy még csak a tizediket kapta meg. Így hogyne lenne nagy a baj!

Debil professzor szerint a társadalomra a legveszélyesebbek ezek, a kevés oltással rendelkezők.

Csend! - fakad ki Zátonyné, mert közben elkezdődött a szertartás, és orgona hangja nyomta el a hangosbemondók zaját.

Imádkozzunk! - hallatszott a pap hangja – kérjük Istent, hogy segítsen minket, hogy soha ne kelljen maszkban szűkölködjünk, és legyen elég oltás mindenki számára!

Isten kérünk téged… - mormogta a tömeg a maszk alatt, miközben a hangosbemondó folyamatosan ismételte az utasításokat.

Ezt is megértük – sóhajtott Zátonyné – hogy végre a maszkszentelést megtartják! Ez nagy előrelépés e nehéz időkben, furcsa világban. Ha ez sem lenne, nem is tudom, mit tennénk. Zátonyné kérően nézett az égre, s magában imádkozott egy szebb jövőért, és még szebb maszkokért.