Zátonyné az asztalra könyökölt, lehajtotta a fejét, s a régi időkre gondolt. Próbálta felidézni, mikor is történt, de csak kusza gondolatok kavarogtak a fejében. Talán 2030? vagy 2031? Épp az unokája egy éves volt, amikor bemondták a tévében, emlékezett vissza. Igen szép tortája volt, mackó volt a tetején – felsóhajtott. Barna mackó volt, csokoládéból, vagy sárga, marcipánból? Mindenesetre szép volt. Fotózkodtak, énekeltek, finom süteményeket ettek. Akkor nem is figyeltek a tévére, csak később eszméltek fel. Kezében egy hópelyhes maszkot szorongatott, azzal törölte le a szemét néha, két sóhajtás között. Isten hogy engedhette? - morfondírozott tovább. Miért? Kinek a hibája? Tisztán látta a képet, amikor a híradóban bemondták. Elfogta a rettegés, hogy ő is sorra kerül, ő sem lesz kivétel. Hisz minden oltása megvolt, minden maszkszentelésen részt vett. De talán van egy kis reménysugár, talán. Talán a szentoltás védi majd meg. Ha az Úr is úgy akarja, mormogta.

Már késő délutánra járt, és a csend nyomasztóan töltötte ki a kis szobát. Sem madárcsicsergés, sem beszélgetés, még az óra is állt. Talán vihar közeleg. Néha a falak, fene tudja miért, roppanó hanggal zsugorodtak, vénülnek, gondolta Zátonyné. Visszaemlékezett Debil professzor utolsó szavaira, a hangosbemondóban közvetített zenére, Sára mérges arcára. Felemelte a fejét, kinézett az ablakon. Talán nincs is Isten – gondolta. És minden hiábavaló volt. A sok szép maszk, a sok oltás, a rengeteg elővigyázatosság, a kézmosás, a lakás rendszeres fertőtlenítése. Ránézett a kezében szorongatott maszkra, majd dühösen dobta le a földre. Próbálta könnyeit visszaszorítani, miközben gyomrában viharzott a bánat, szíve összevissza kalapált.

Kinek a hibája? Legyen átkozott! - mondta fennhangon.

Visszaült az asztalhoz, s kezébe vette a már sárguló újságokat, forgatta, nem is tudta, mit keres, csak nézte üres szemekkel.

“Oltásellenesek törtek be a tanácshoz” – állt az egyikben.

“Vírustagadók gyűjtöttek aláírást” – állt a másikban.

“A megmagyarázhatatlan kór hirtelen támad”

“Az oltásgyártó azt nyilatkozta, talán tévedtek”

“Az ismeretlen kór az oltottak között terjed”

“Debil professzor minden vádat tagad”

“A hosszútávú hatásokkal nem számoltunk”

“Öngyilkos lett az oltásokra buzdító pap”

“Nyilvánosan verték agyon a helyi lap szerkesztőjét”

“Az oltatlanok azt ünneplik, hogy több a parkolóhely”

A kábulatából egy széltől becsapódó ablak rántotta vissza. Eső lesz – állapította meg. Felállt, hogy becsukja az ablakot, száraz leveleket söpört a szél. Elsötétült az ég, valahol villámok cikáztak. Becsukta az ablakot, megszédült, leült a földre. Valószínűleg a kenyai mutáns – gondolta.

Nézte egy darabig a csupasz falat, amelyre kirajzolódtak a régi emlékek.

Így jutunk a pokolra! - mondta Zátonyné. Furcsa érzés fogta el megint, mind már annyiszor az utóbbi napokban. Megmagyarázhatatlan érzés, talán félelem, talán bánat. Talán keserűség és tehetetlenség. Felsóhajtott, majd lefeküdt a földre, s hagyta, hogy magával ragadja az érzés. Megelőzhettük volna? - tette fel a kérdést magában. Igen, ismerte be végül, igen, az én hibám. Az én hibám. Az Úrban kellett volna hinnem, nem a politikusokban.

Egy idő után megunta, talán elfáradt, egy utolsót sóhajtott, aztán többé nem vett levegőt. Szíve csendesen megállt, s lelke ismét ott volt, ahol annyira szerette, vidám unokái mellett.

A nap lement, mint annyiszor már, a szél tombolni kezdett, az ablak újra kivágódott, s száraz levelek repültek a szobába. A földre dobott maszkot megfogta a szél, és a plafonig emelte, majd az ágyra dobta. Aztán hirtelen sűrű eső jött, az ablakon behulló apró cseppjei lemosták Zátonyné arcáról az összes bánatot, tehetetlenséget, haragot.