Kilépés
Megszabadulás?

Gondolatok, 2022. 02. 06.

A világ legbiztosabb dolga, hogy önmagunktól halál után sem szabadulunk. Ha nem így lenne, akkor az életben semmit sem kellene tenni. Nem éreznénk késztetést arra, hogy jobbá váljunk, nem lenne lelkiismeret-furdalás, nem ismernénk a morált, de még a szeretetet sem.

Festmény/rajz: Kálic

A halállal kapcsolatban nagyon sok elmélet és elképzelés született. Ezek közül a tudományos az, amely a valóságtól a lehető legtávolabb esik. A teljes megsemmisülés, a teljes sötét, az, hogy halál után nem érzünk, nem látunk, nincs semmi, elveszi az élet értelmét, és az életnek csak azon része marad, amit a túlélési ösztön vezérel. Egyfajta félelem ettől a teljes elmúlástól. Azonban ha a teljes megsemmisülés igaz lenne, akkor a legtöbb ember nem igyekezne jó lenni. Miért? Mert mindegy. Ha az életnek nincs értelme, célja, ha az élet nem mutat túl a halálon, akkor teljesen mindegy, hogyan élünk. Az örök megsemmisülés kényelmes opció, de ilyen megoldás nincs. Az öngyilkosok ebbe a tévedésbe esnek, és végül rá kell ébredniük, hogy az öngyilkossággal nem érték el a teljes semmit, sem az örök boldogságot, minden fájdalom megmaradt.

Más misztikus és vallásos elképzelések is hasonlóak, mint a tudományos. Halál után feloldódni egy örök boldogságban, mennyországba üdülni, mennyei mannát enni, annyi, mint tudományosan megsemmisülni. Halál után minden fájdalom megszűnik, és örök boldogság van csak, mondják. Lehet, hogy a kis fizikai Én megszűnik a halálkor, bár ez ellen is van kifogásom. Ki az, aki szenved? Én. Ki az, aki jobb akar lenni? Én. Ha az Én megszűnik, akkor megszűnik a félelem, a szenvedés, értelemszerűen boldogság sincs, mert ki az, aki boldog? Én.

Van-e folytonosság a sorsunkban, halál után is? Hibáink, amelyeket nem sikerült kijavítanunk, megmaradnak, vagy eltűnnek a halál órájában? Ha eltűnnek, akkor ismét mindegy, hogy kijavítottuk-e őket, vagy sem. Ha nem tűnnek el, akkor felmerül a kérdés, hogy azokat van esélyünk és lehetőségünk kijavítani halál után? Vagy az öröklétben cipelnünk kell elhalasztott problémáink terhét, a megoldás kulcsa nélkül?

Talán újjászületünk, hogy folytathassuk, ahol abbahagytuk? Hogy újra és újra nekifoghassunk a gyengeségeink felderítéséhez, a félelmek legyőzőséhez? Hogy a bennünk levő silány, kicsinyes elméleteket és gondolatokat felszámolhassuk? Hogy a bennünk rejtőző irigységet, hatalmi vágyat, rossz akarást a felszínre hozzuk? Vagy magasabb szellemi dimenziókban is van mindezeknek feloldási lehetősége?

Vannak elméletek, miszerint a problémákat, belső negatív tartalmakat születésünkkor válasszuk ki magunknak, hogy azokat életünk folyamán feloldjuk, aztán ami maradt, azt halál után visszatesszük a polcra. Ennyit sikerült, majd legközelebb jobban igyekszem.

Nem tudom. Tény azonban, hogy önmagunktól halál után sem szabadulunk. Talán ezer, tízezer, vagy sok millió évig.

Sok helyen a vallás és a hagyomány megszabadulásról beszél. Ha megszabadulhatok a terhektől, a karmától, akkor magamtól szabadulok meg. De vajon elég egy élet mindehhez? Elég egy élet minden sötétséget, amelyet hoztunk, örököltünk, megtanultunk, elhittünk, átvilágítani, feloldani?

És egyáltalán, beszélhetünk szabadságról mindaddig, amíg saját gyengeségeink és tévképzeteink rabjai vagyunk? Mi a szabadság, ha nem az, hogy szabadon felvállalhatjuk önmagunk?

Az, hogy a halál megszabadulás lenne, kétlem. A fenti okokból. Mert ha megszabadulás lenne, akkor a halál és a szabadság közé egyenlőségjelet kellene tenni. És ki lenne olyan ostoba, aki annak tudatában, hogy halálakor megszabadul, és az örök boldogság földjére lép, önmagát sanyargatná holmi fejlődéssel, önismerettel, diétával, edzéssel, olvasással, önfegyelemmel, önuralommal, imával, templommal?

Egyet tisztán láthatok: ha a halál után valami biztos lenne, az visszahatna az életre is. Élvezeteket hajszolsz, vagy önmegtartóztatásban élsz: nem lenne ez többé kérdés.

Én, saját magam számára, és csak a saját magam számára, fenntartom azt, hogy a halál után sem szabadulok magamtól. Ennek fényében aztán, folyamatosan kell dolgoznom magamon, az életben, és halál után is. Soha nem lehetek elégedett azzal, amit megértettem, soha nem mondhatom, hogy kész vagyok. Az ember akár száz évesen is fedezhet fel magában újat.

Természetesen csak akkor, ha a halál után semmi sem biztos.

Ezeken töprengtem egy vasárnap délután.

Szólj hozzá!
Hozzászólhatsz regisztráció nélkül, nem kell személyes adatokat megadnod!
A weboldal üzemeltetője fenntartja a jogot, hogy a nem megfelelő hozzászólásokat törölje.
0 hozzászólás