Amikor a kvantum elveszti a szuperpozícióját, és megnyil­vánul, azonnal függőségi állapotba kerül. Mitől válik függővé? A gondolattól, ami létrehozta. A részecske elveszti egyszersmind időtlenségét, téren kívüliségét, és egy gondolat foglyaként az idő és a tér keresztjére feszül: keresztre feszíttetik, azaz sorsa lesz. A sorsát az őt lehívó gondo­lat adja.

A megnyilvánulás a kvantum részecskét függővé teszi. A tér és az idő szigorú szabályai közé szorul. A gondolat, ami függővé teszi, a teremtő erő, a "legyen", azaz az ige. Az ige nem csak gondolati, hanem teremtő cselekvés: először vala az ige. A szuperpozícióból kiesett kvantum az ige függőségé­be kerül. Az időtlenséghez szokott részecs­ke az idő fogságában cselekvéskényszerbe szorul. A függőség idő probléma: az eredendő gon­dolat, ami létrehozta, cselek­vésre készteti, hisz az ige nem csak gondolat. A függő­ség egyszerre az ige követése és ellenállás az igével szemben. A megnyilvánult kvantum e függőségtől nem szabadulhat - függőségét csak alakíthatja és formálhatja, nemesítheti vagy mélyítheti.

Az ember, a világmindenség gondolatának hatására az idő és tér keresztjére feszíttetett. A teremtő gondolat függőségé­ben él. Élete folyamán számos más, kusza függőséget alakít ki, de minden függőség gyö­kere az igétől való függőség. Legyen az társadalmilag elítélt vagy jóváhagyott függőség. A fizikai dimenzióba került szellem egyszerre az idő, a tér fogságába kerül, és cselekvésre készteti az a gondolat, ami megteremtette. Ezért oly nehéz a függőségekkel bánni, azokat rendbe szedni, felszá­molni vagy átalakítani. Egy adott ponton nem is lehet. Ha lemegyünk a legmélyebb ponthoz, és még azon is túl, ott találjuk az időtől és tértől való függőséget, és ha ezeket is lehámozzuk, ott van a teremtő gondolattól való függőség.

A "legyen" az ige cselekvésre késztető része, és a látható, érzékelhető dimenzióba rekedt szellem állandó cselekvéskényszerbe kerül. A függőség az idővel vívott harc, állandó cselekvési kényszer. Ha a cselekvés elnémul, a szellem érezni kezdi az időt, és tudatosul benne az idő fogsága, amibe került. Ezért cselekszik, mert amíg cselekszik, nem érzi az időt. Olyankor mintha, csak egy kis idő­re, visszakerülne a szuperpozícióba, az időn és téren felülemelkedve. A gyökérben leső függőség: a gondolattól való függőség. Ezt nevezzük karmának. A teremtő gondolat megadja az első lökést: beletaszít a tér és idő rabságába. A szellem, ahogy elveszti szuperpozícióját, cselekedni kezd. Nem csak ön­szántából, hanem kényszere­detten.

A függőség levezethető és lebontható a gondolatig, azaz a "legyen"-ig. A szuperpozíció elvesztése nem a születéstől, és nem is a fogantatástól kezdődik, mint ahogy a halállal nem kerülünk vissza a szuperpozícióba. Az ige folyamatos, volt, van és lesz: mert az ige a téridő fölött áll, az ige a kapu a meg-nem-nyilvánult és a megnyilvánult között. Egyik fele, a gondolat, szuperpozícióban van, másik fele, a cselekvés, a tér és idő keresztjére van feszítve.

Az ember ebben a feszültségben él: a gondolat és a cselekvés állandó kényszerében. A folya­matos teremtés állapotában, hisz a „nagy" gondolat által materializálódott embernek további gondolatai vannak, amelyek teremtenek, hisz az ember az „Isten képmására teremtetett".

Az ember egyszerre okozat és ok: az eredendő gondolat okozata és a további teremtések oka. Ahogy ő a tér és idő fogságába került, úgy hív le gondolatával más létezőket a megnyilvánulásba.

A szuperpozíciót elvesztett elem további elemeket ránt magával a megnyilvánulásba. A függőség tulajdonképpen kettős: más elemek lerántása a megnyilvánulásba és a szuperpozíció elvesztéséből eredő kényszer. Ahogy a szellem vissza akar jutni a szuperpozícióba, úgy rántja és húzza magával a többit. Mi lehet az értelme a terem­tő gondolatnak? Csakis a megtisztulás. A kereszt, azaz a sors szorításában a szellem megtisztul. Miért? Mert a tisztítótűz maga a megnyilvá­nult világ. A világunk egyszersmind az eredendő gondolat teremt­ménye és a teremtettek alkotása. Gyakorlatilag a keresztre feszített gondolat.

Az élet a létezés megnyilvá­nult formája. Az élet maga függőség, függőség a tértől, a dimenziót felépítő alapele­mektől: a víztől, levegőtől, tűztől és földtől, függőség az időtől, és végső soron füg­gőség a gondolattól. Ugyanakkor a függőségben levő szellem utólag létrehozott teremt­ményeitől is függ. Függőség a teremtőtől, függőség a teremtettől.

Az ember a függőségét két csoportba oszthatja: az ige által diktált cselekvések függő­sége és az ellenállás függősége. A teremtés egyik célja az ellenállás leépítése. Ez az ellen­állás, a sötétség, vagy más szóval az entrópia, a szellem visszavágyódása a szuperpozícióba. Állandó sóvárgás, elégedetlenség, bosszúvágy. Amikor az ember ellen akar állni az őt teremtő gondolatnak. Nem az éberség fele irányuló mozgás, hanem a mélyálom fele. A káprázat hasonló a szuperpozícióhoz, de csak érzetre, míg az éberség a terem­tő cselekvés ismerete és látása, a teremtő gondolat értése, addig a kábulat a gondolat megértésével szembeni ellenállás. A kábulat újabb és újabb kábu­latot idéz, teremt és materiali­zál, és ellentétben az éberséggel, a függőséget nem feloldja, hanem mélyíti. A kábulat az érzelmek világa, amelyben fő szerepet kap a szuperpozíció emléke és az emlék utáni sóvárgás.

A teremtő gondolatot, a végső függőséget megérteni csak éber­ségben lehet. Az eredendő gondolat által meghatározott út függősége az éberség, az ellenállás vágyának függősége a kábulat. A társadalmilag „káros" vagy „jó" függőségi felosztásnak ehhez nem sok köze van. Ezért oly nehéz a függő­ségek felülvizsgálata, hisz el kell dönteni, hogy azok minek a szolgálatában állnak: az éberségnek vagy a kábulatnak.

Így is, így is, keresztre vagyunk feszítve. A tér és idő, azaz a sors keresztjére. Csak nem mindegy, hogy felfele nézünk vagy lefele.

Bar apróságnak tűnik, a tekintet iránya az egész életünket meg­határozza. Hisz ne feledjük: nem csak teremt­mények vagyunk, hanem teremtők.