Az ember azt hiszi, hogy feltámadhat halál nélkül. Megnyerheti az életét. Nem érti, mit ad miért. Így aztán lemond a feltámadásról, csak hogy az életet megnyerje. A kevesebbért odaadja azt, ami több.

A feltámadás egyszerre éberség és egység. Látni a sokszínűséget, és azonos lenni vele. Nem érzelem, hit. Nem gondolkodás, tudás. Nem izgalom, hanem nyugalom. A feltámadásnak egyetlen feltétele, hogy megszerezd amit meg kell szerezned, majd elengedd.

Mit kell megszerezned? Az éberséget. Hogy megtanulj látni. Mert aki lát, annak a dolgok maguktól értelmeződnek. És aki a dolgok értelmét látja, az nem fél. És aki nem fél, az nem ragaszkodik ahhoz, amit el kell engednie.

Igazán meghalni csak éberen lehet. A káprázatban bekövetkezett halál olyan elmúlás, amit nem követ feltámadás. Álmodban halsz meg, és álmodsz tovább.

Hiú ábránd azt gondolni, hogy majd feltámad a test, és folytatja az élvezetszerzést. Az életet nem lehet megnyerni. Sem jó cselekedettel, sem imával, sem könyörgéssel, de még szentté válással sem.

Ezért a feltámadás nem vallás kérdése.

Sokan azt hiszik, hogy a kulcs a szeretetben rejlik. Mindenki szeretni akar, de úgy, hogy szeretve legyen. Hogy neki is megérje. Éberség nélkül azonban nincs szeretet, csak annak imitálása.

Ha imitált szeretettel, imitált elengedéssel játsszuk el a feltámadást, akkor igazából semmi sem történik.

Az emberi nagyság a feltámadásban van, ezért az elengedés által megszerzett éberségben és egységben.

A feltámadás jutalom, de nem Isten jutalma az embernek, hanem az ember jutalma Istennek.

S mert vagyok aki vagyok, és mert ő és én egyek vagyunk, a feltámadás kötelesség.

Az ember mindenkori abszolút kötelessége.