Kilépés

Csak nyugalom

Egy meredek munkahelyi krízis ért, úgy éreztem, tehetetlen vagyok, és bármerre mozdulok, minden, ami van, összeomlik. Pánik tört rám, mint aki elérte a lehetőségei és a tehetsége határait, és nem tud tovább lépni. Este, ledőltem, az ágyra, és a következőket gondoltam.

Utcalakó vagyok. Egy kis, elhagyott beton épület sarkában ülök, szorosan beburkolózva néhány talált kabátba. Mindent elvesztettem, nincs lakásom, nincs pénzem, nincs senkim. Egyedül, a világban, minden örömmel és fájdalommal. Furcsamód, nem akarom a halált. Egészen másként látom a világot. Bár most épp hideg van, a növények kiszáradtak, hópelyhek szállingóznak, mégsem fázom. Talán az élni akarás melegít. Amíg az embernek mindene megvan, retteg attól, hogy elveszítheti, fél a haláltól, mind olyasmik járnak a fejében, hogy mit szólnak majd a többiek, amikor lássák meghalva, milyen szomorúságokat okoz majd, de most, itt egyedül, ez már nem érdekel. Talán egyedül a hópelyheket sajnálom itt hagyni. Egy keveset kell még kibírni, hogy jöjjön a nyár, és a zöldellő fák megnyugvást adjanak.

Felállok, s elindulok, sétálva tisztábbak a gondolatok. A város felébred, nyüzsögni kezd, mindenki siet elvégezni feladatait. Autók durrognak, dudálnak türelmetlenül. Szívesen itt hagynám e várost, de itt télen az erdőben nincs semmilyen lehetőség. A tegnap beszéltem egy hozzám hasonlóval, aki értékes információkat adott, hogy a nagy bevásárló központoknál tudok majd élelmet szerezni, nem kell a kukákba keresgélnem. Arra gondoltam, megnézem a saját szememmel, mi igaz belőle.

Bár civilizált ember undorodik a kukáktól, talán azért, mert tudja ő mit dob ki a házból, de most egészen másképp tevődik fel a hozzáállás. Az emberek nagyon sok használható és ehető dolgot kidobnak. Ez a pazarlás, a bőség zavara, itt mutatkozik meg a legjobban. Találtam már ruhát, cipőt, sőt, még kesztyűt is. Élelem is van bőven, felbontatlan lejárt termékek, egészben eldobott alma, vagy banán. A bevásárlóközponthoz érve, azt körüljárva, semmit sem találok. Meg akarom kérdezni egy munkaruhában ott cigarettázót, de lenézően elkerget, tudom mire gondol. Ezek az utcalakók, akiknek büdös a munka, elitták az agyukat, s büdösek.

Igen, sokan isznak, mert sokan nem bírják józanul ezt az állapotot. Én azonban nem iszok, próbáltam, nem jött be. Bár furcsa boldogság kerített hatalmába akkor, mintha semmi sem létezne egy homályos világegyetemben, de a kijózanodás mindig fájdalmas volt. Minden egyes kijózanodásnál rá kellett döbbenni a valóságra. Úgy döntöttem, nem kínozom magam, inkább megszokom a valóságot, mintsem újra és újra meglepjen.

Leülök egy lépcsőre, s távolról figyelem a bevásárlóközpont raktárát. Hátha jön valaki, akitől megtudhatom, mit tesznek a lejárt ételekkel. Később egy kedves, idős hölgy felvilágosít, a lejárt ételeket nem adhatják ide, azt elviszik megsemmisíteni. Hiába győzködöm, hogy rám már nem ártalmas az ilyesmi. Aztán megsajnál, és pár banánt meg narancsot ad, és minden jót kíván.

Van, aki aprópénzt akar adni, pedig nem kérem. És nem is szívesen veszem el, vagy ha elveszem, sorstársaimnak adom. Mit csinálhatnék a pénzzel? Vegyek magamnak valami finom kaját, hogy aztán szenvedjek annak hiányától?

Később összefutok azzal, aki a bevásárló-központos ötletet adta, mondom neki, nem találtam semmit. Azt ígéri, majd összehoz valakivel, akihez ő rendszeresen jár, és akkor jó lesz.

Tovább megyek, kisétálok a városból, mert nem szeretek emberek között lenni. Amilyen undorral rám néznek, belelátok a gondolataikba. Nem tudom elmondani nekik, hogy mit érzek, nem tudom elmondani nekik, mit jelent. Egyszerűen továbbállok, és előre nézek.

Így, most, egyedül, a hideg hópelyhek között, elönt egy megnyugtató érzés, hogy nincs semmi gond, mert “az élet él, és élni akar”. Mintha a világegyetem felkarolna, és ölében hordozna. Nem vagyok éhes, nem fázom, nem fáj semmim. A sorsom ez, ami ide juttatott, s minden erőmmel igyekezni fogok, hogy ennek miértjét megfejtsem, és újra felemelkedjek. Hogy jobb legyek, mint előtte voltam. Tisztább, emberibb.

Ezen a helyen, ebben a helyzetben, színtiszta érzés az, hogy semmiféle anyagi javak nem kellenek, és semmiféle aggodalmam nincs. Szinte olyan, mint az égi madarak élete, akik nem vetnek, és nem aratnak. És ez a bizonyosság bennem megtapad, és többé soha nem enged el.

Ahogy sétálok a hópelyhek között, egyre erősebb az érzés, hogy minden rendben van, itt, kívül a nyüzsgő tömegeken, kívül az ideges sietésen, kívül az aggodalmon és a félelmeken.

Ez a biztos bizalom már nem múlik el soha.

Aznap éjjel jól aludtam, másnap mosolyogva keltem, és a munkahelyi krízisem szemvillanás alatt tűnt el a semmibe.

Gondolatok