Kilépés

Az oltásellenesekkel szemben tanúsított ellenszenv pszichológiája

Az emberiség történelmében mindig megfigyelhető volt a másképp gondolkodókkal és másképp élőkkel szemben tanúsított általános ellenszenv. Az elfogadott normalitásból kilógó embereket senki nem szereti, ugyanakkor vannak kevesen akik rajonganak értük. Mindenképp furcsa figuráknak látta a többség az ilyen embereket, akik leghamarabb őrültek, “nem normálisak”, különcök. Ez a furcsa hozzáállás az ember túlélési ösztönére vezethető vissza.

 

Festmény/rajz: Kálic

A tömegek a túlélési esélyeiket épp a tömegben látják, azaz a tömeg által elfogadott és gyakorolt normákban. Mindenkiben van egy olyan érzés, hogy ha kilép a tömegi normából, a társadalomból lép ki, és a társadalomtól való elhagyatottság egyenlő a halállal. Ez a félelem igen erős, és miatta igen gyakori az a jelenség, hogy a legtöbb embernek különbözhet a véleménye, mégis a legtöbb ember ugyanazon normák szerint él. Gyakran láthatjuk ezt például a vallás kérdésében, ahol hívők és hitetlenek – bár véleményük a vallásról, papságról szöges ellentétben áll – együtt ülnek a templomban karácsonykor vagy húsvétkor. Azok az emberek is, akik ateistának vallják magukat, karácsonyfát díszítenek, ételszentelésre mennek, és mindezt azért, mert ezt már nem hit kérdésként, hanem társadalmi szokásként könyvelik el. Amikor azonban valaki veszi a bátorságot ahhoz, hogy úgy éljen, ahogy a világot látja, azonnal furcsa lesz, aki “nem normális”, hisz nem alkalmazkodik többé a megszokott normákhoz.

Az ember nagyszerű, ugyanakkor legkártékonyabb képessége mindenre magyarázatot találni. A magyarázatok a lelkiismeret megnyugtatására szolgálnak, mert az emberek érzik, hogy nem úgy élnek, ahogy kellene, de meggyőzik magukat, hogy miért is kell ennek így lennie. Igen kevés az olyan ember, aki úgy él, ahogy gondolkodik, azaz a gondolat-szó-tett egységét megvalósította. A legtöbb embernél hatalmas szakadás van a gondolat, szó és tett síkjai között: egyet gondol, mást mond, de egyáltalán nem úgy él ahogy beszél, vagy ahogy gondolja.

Ez a, tömegeket követésre ösztönző ösztön, abból a félelemből fakad, hogy a társadalomból kizárva, egyedül, igen nehéz megélni, ha nem lehetetlen. A haláltól való félelem az embert behódolóvá teszi, megalkuvóvá, és természetesen hazuggá, aki folyamatosan hazudja magának a miérteket.

Itt egy igen rövid kitérőt kell tegyünk a normalitás kérdésében. Én személy szerint kétféle normálist különböztetek meg: a tömegek által, általánosságban elfogadott normalitást, és az igazi, ősi, az ember szelleméből fakadó normalitást. E kettő között igen kicsi a keresztmetszet, inkább azt lehet mondani, hogy a tömegek által elfogadott normalitás az igazi, vagy szellemi normális szöges ellentéte.

A fentiekből adódik, hogy bár igen sok szájhős, okos ember van, a gyakorlatban szinte mindenki egyforma. Mindenkinek megvan a dolgokról a véleménye, igen jól kidolgozott életfilozófiával rendelkeznek, az életük azonban ezekkel teljesen párhuzamos. Kivételt csak azok az emberek képeznek, akik teljesen elvesztették a misztériumra való érzékenységüket, így lelkiismeretük sincs, vagy igen satnya. Ezek többnyire semmiféle belső vívódás nélkül értenek egyet a társadalmi szokásokkal, sőt, az életszemléletük épp ezen társadalmi szokások másolata. Ez gyakorlatilag annyit tesz, hogy nincs saját világnézetük.

Amikor a tömegek olyan, közéjük igazán be nem illeszkedő, tőlük eltérő életet élő embert látnak, akinek van elég bátorsága úgy élni, ahogy ő gondolja, hogy élni kell, azonnal ellenszenv keletkezik bennük. A reakció többrétű: egyrészt felébreszti a lelkiismeretüket, hogy talán ők nem jól élnek, és ez ellen azonnal védekezni kezdenek. Másrészt feltámad bennük az irigység, hogy bezzeg, a másik meg merte lépni, mert élni. Harmadrészt megmagyarázhatatlan belső szorongás lesz rajtuk úrrá, hogy a biztonságot adó társadalmi normák meggyengülnek, és így veszélybe kerül az életük.

Ennek alapja a kicsinyes önzés. A kicsinyes életféltés, aminek alapján a tömegek képesek akár megölni azokat, akik felvállalják amit gondolnak. Mindenki szépen maradjon egyforma, mert addig nincs semmi baj.

Jelen zűrzavaros időkben ez a jelenség teljesen átlátható és érzékelhető lett. A hivatalos, propagandából felépített új normalitás a szorongó tömegnek adta azt a kiegészítőt, hogy veszélyes vírust lehet elkapni és tőle meg lehet halni. Ez a másképp gondolkodókkal szemben tanúsított szorongást az egekig emelte: hisz most már nem csak attól kell rettegni, hogy felébred a lelkiismeret, megkérdőjeleződik a normalitás, az élet helyessége, sőt értelme, hanem konkrét dologtól is félni kell: a vírustól.

Azok az emberek, akik soha nem mertek úgy élni, ahogy igazából jónak látták volna, és ahogy a lelkiismeretük diktálta, most teljes erőbedobással álltak be a védekezési pozícióba. Azt hiszik, hogy egy betegségtől félnek, de valójában a bennük levő felettes én, vagy ha úgy tetszik, szellem hangjától félnek. Csak nehogy kiderüljön, hogy hamis életet éltem, hogy a tömegek nem jól gondolták, hogy nem azt tettem, amit hiszek. Így aztán a tömegek igen vehemensen támadják azokat, akik például nem hajlandóak a jelen oltást beadatni. Szívük szerint kinyírnák az összest. Ha nincs más vélemény, ha nincs ellenpélda, a lelkiismeret megnyugszik. És van egy jó magyarázat ezen különcök ellen: hisz ők a vírus terjesztői, akik halálos fenyegetést jelentenek, a normális emberekre. Az eddig csak belül érzett, de megfoghatatlan félelem a másságtól most konkrét mantrát kapott.

Az ember azonnal magyarázatot keres, és talál arra, hogy ő miért nem él úgy, ahogy helyesnek hiszi, és miért teszi azt, amit mindenki más. Ez a jól ismert “mit mondanak mások” jelenség gyökere. Megvan az a képességünk, hogy olyan hihető magyarázatokat alkossunk, amit el is hiszünk, és elhallgattathatjuk vele a lelkiismeretünket. Így tovább maradhatunk a tömegek árnyékában, az elfogadott normalitásban, ami az életben maradás hamis biztonságérzetét adja.

Azt a tételt, ami a legtöbb magyarázat alapja, hogy ennyi ember nem tévedhet, számtalanszor láttuk összedőlni. Mégis, az ember mindig reménykedik abba, hogy amit a többség csinál, az a helyes.

A tömegnek nincs arca. A tömegnek nincs személye, a tömeg nem megszólítható. És az ember fél, hogy a tömegből egyszer ki kell nőnie, felül kell magasodnia, s e félelmében, és kicsinyes önzésében folyamatos szorongásban él.

Tudja, hogy nem úgy él, ahogy kellene.

És erre folyamatosan emlékeztetik olyanok, akik elég bátrak ahhoz, hogy úgy éljenek, akár az életük kockáztatásával is.

Ezért az ilyeneket jobb eltüntetni.

Ne maradjon senki, aki emlékeztetne hitvány, hitetlen, gyáva mivoltomra.

Ez az oltásellenesekkel szemben tanúsított ellenszenv pszichológiája.

Gondolatok