Adatvédelmi infók
"Aki önmagát feladja, sohasem szabadul meg attól, aki mindezt látja. (HB)"

János-Széll István

Gondolatok, esszék, kritikák, elbeszélések

Az első percek halál után - fantáziamese

Olvasási idő: körülbelül 7 perc

Mindig is azt akartam, hogy tudatosan haljak meg, ne kóvályogjak halál után, mint néha az életben. Felkészültem elméletben, hogy koncentrálni fogok, s ha eljön a pillanat, igencsak figyelem a történéseket. Szinte mindegy, mi fog következni, át akarom élni teljes egészében.

Az első percek halál után - fantáziamese

Festmény / rajz: Kálic

Mindenről olvas az ember, így nagyon kell figyelni, mert mindenfélét írnak. Alagút, meg fény, meg rokonok, akik várnak. S mi van, ha egész más lesz. Ezért kell ám nagyon ébernek lenni. Azt mondják, ha megjelenik a fényes alagút, bele kell menni, nem kell tétovázni, mert ha elmulasztod, akkor itt maradsz, mint kóbor lélek. Azt is mondják, a halál olyan, mint az álom, ugyanott vagy, ugyanaz minden. Soha nem látott, mégis ismerős arcok, akiket inkább érzel, mint látsz, sok emlék, ami soha nem volt, mégis élnek, furcsa környezet, ami az szerint alakul, ahogy épp gondolod. Látod a szörnyet, aztán a kígyót, majd egy madarat: ugyanaz minden.

Aztán egyszer csak megszállt az érzés, hogy vége, erre megijedtem, mi van ha nincs semmi, s akkor nem is tudok majd odafigyelni. Zuhantam, zuhantam, s közben azon járt a fejem, hogy a sok munka, meg írás, hiábavaló volt-e. Nem lehetett volna jobbat és többet tenni, inkább élni, mint dolgozni, inkább szeretni, mint okoskodni.

Nem éreztem fájdalmat, olyan volt, amikor az ember álmában zuhan, ugyanakkor tudtam, hogy most meghalok, nincs innen visszaút. Át kell kelni az élet és a halál közötti mezsgyén, ha akarok, ha nem. Nem lehet megállni. Átsuhant az agyamon minden apróság, amit itt hagyok, amit szeretek, de nem vihetek. Az még eszembe jutott, hogy vajon a halált megtanultam-e mikor éltem, el tudok -e engedni mindent, ami visszatart, tudok-e előre menni úgy, hogy ne nézzek vissza. És nem. Nem tudtam elengedni, ezért meg akartam fordulni, vissza, vissza, még csak egy kis idő kellene, hogy megtegyem, amit elmulasztottam. Nem tudtam mit, de a hiányérzet, hogy valami mégis volt, amit nem tettem meg. Talán visszaengednek, s eszembe jut.

De egyre erősebb lett a felismerés: nincs visszaút. Amit nem tettem meg, azt már nem tudom. Amit nem mondtam el, azt már nem is mondhatom. Nincs amiben kapaszkodni. Bármit megragadtam, elillant. Visszakiáltottam volna még egyszer, hogy tulajdonképpen jól vagyok, de nem jött ki hang a számon. Egyedül maradtam, gondolataim börtönében. Mintha egy pillanatig láttam magamat, ahogy ott fekszem, ez csak test, tudtam, mégis fájt hogy nincs velem. Senki sehol, pedig szólnom kellett volna mindenkinek, hogy meghalok. Most aztán senki sem fogja érteni, senki sem fogja tudni, én már nem vigasztalhatok.

Minden ismerős. Bár nem látok még semmit, de végtelen nyugalom önt el. Talán a megsemmisülés ilyen. A félelem eloszlott, s eszembe jutott, hogy ébernek kell lenni. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, visszaemlékezni, mi az, amit megtettem, jót vagy rosszat. De csak az érzések maradtak meg. Arra már nem emlékeztem, hogy mivel dolgoztam, csak arra, hogy az emberekkel milyen viszonyom volt. Már nem tudtam, volt-e pénzem, vagy lakásom, vagy autóm, egyetlen erős felismerés szorongatott: talán gyáva voltam élni. Nem tudtam másra gondolni, csak azokra a percekre, amikor tehetetlen voltam, nem léptem, s közben fejem fölött az idő elszaladt. Rengeteg idő. Lett volna idő élni, lett volna idő még többet megtudni. Ehelyett a kiegyezés, a beilleszkedés, a szerep. A kényelem, a hazugság. Azt hittem, attól lesz jobb. De most láttam, hogy csak az volt jó, ami most is jó. Amire most emlékezem. Vajon megtettem, amiért megszülettem?

Semmi olyanra nem emlékeztem már, hogy milyen országban éltem, vagy milyen volt a politikai helyzet, a gazdaság, azt sem tudtam felidézni, szegény voltam vagy gazdag. Most csak én maradtam, egyedül, senki és semmi, sem ember, sem helyzet, sem tárgy.

Először életem helyzetei villantak át, azok a pillanatok, amikor többet tehettem volna. Amikor féltem lépni. Tehetetlenség érzése. Az tűnt most fontosnak, ami érzéssel töltött el, akár jó, akár rossz érzéssel. Az a mosoly akkor, vagy az az ölelés sokkal fontosabb lett. Nem a hely, hanem a kép, nem a szó, hanem a mondanivaló.

Nem tudom, mennyi idő telt el, egyszer csak egy jó ismerős közelségét éreztem, aki azt mondta: Ne félj, hazaértél.

Ekkor kezdtem érezni, hogy mégsem vagyok egyedül, gondolataim börtönében. Hisz mindenki itt van, aki itt lehet, aki vigyáz rám. Éreztem, hogy a mindenség vagyok, én vagyok ő, meg a többiek, én vagyok a Föld, az élők meg a holtak, én vagyok az öröm és a bánat. Most már jól esett, hogy repülök, oda szállok, ahová akarok, nincs szabály, senkinek sem kell megfelelni. Azonnal tudtam, hogy azok, akik körülvesznek, jól ismernek, s már semmi okom nincs, hogy ne az legyek, aki vagyok. Megnyugodtam, hogy önmagam lehetek.

Szinte tudtam, hogy minden úgy történt, ahogy hittem, de aztán rájöttem, hogy minden azért történt így, mert így hittem. És most jobban akarom hinni a jót, a szabadságot, a tudást. Jobban önmagam akarok lenni, én, aki ezer éve én vagyok, nem csak akkor, nem csak most.

Alig gondoltam át, s már égett bennem a vágy, hogy visszajöjjek, s ha visszajövök, akkor bátrabb leszek, és többet figyelek, éberebb leszek, jobban hiszek, és csak szép dolgokat teremtek. A vágy egyre erősödött, igen, jobb akarok lenni, csak még egy esélyt kérek. Ha újra visszajöhetnék, akkor csak a fontos dolgokkal foglalkoznék, nem érdekelne a megfelelés, sem az, hogy ki mit gondol rólam, sem az, hogy ki vagyok a társadalomban. Olyan dolgokat gyűjtenék, amit majd aztán ismét magammal vihetek, ha meghalok. Érzéseket, tudást, látást. Bizalmat, hitet. Nyugodtságot, humort, szeretetet. Emlékeket, amelyek majd ezer évig elkísérnek, s felderengnek egy következő élethelyzetben. Igen, déjà vu-kat gyűjtenék.

Akkor éreztem, hogy ismét itt vagyok, egy szűk, de ismerős burokban. Már nem tudtam, ki vagyok, és miért vagyok, s ahogy telt az idő, úgy feledtem el mindent. Talán majd betartom, amit elterveztem, de az is lehet, hogy ismét elfelejtem, s rohanok majd olyan dolgok után, amelyek nem érnek semmit, amivel csak az időt töltöm, amelyek semmit sem adnak, csak kellékek. Ahogy annyiszor megtörtént már. De talán lesz majd déjà vu, s eszembe jut, miért jöttem, s mit ígértem magamnak.

 

 

Könyvjelző