Kilépés

Ahol az elmélet véget ér

A gondolat, szó és tett egysége az emberi létezés alfája és ómegája. A felnőttévállás mutatója, mércéje az, hogy az ember mennyire valósította meg ezt az egységet. Ugyanazt mondom-e, amit gondolok, ugyanazt teszem-e, amit mondok. Ha ez az egység nincs meg, akkor nincs bázis, amire szellemileg építkezni lehet. Tudjuk, hogy a felnőtt emberi státusunk alapja az a felelősség, amely a tettekben mutatkozik meg. Minden más ebből következik.

Rajz/festmény: Kálic

Az ember, szellemi fejlődésében, minden esetben elérkezik ahhoz a ponthoz, amikor az elméletét gyakorlatba kell ültetnie. Az élet számos állomásán próbára tesz, amikor tettekben is hűek lehetünk szavainkhoz. Sok ember ezeket a próbákat elbukja, mert nem úgy cselekszik, ahogy gondolkodik és beszél. Ilyenkor az ember, önmaga és lelkiismerete megnyugtatásául, új elméleteket, magyarázatokat ékel be világnézetébe, amelyek megmagyarázzák azt, hogy miért is maradt el a tett az elmélettől. Ebből keletkezik egy újabb elmélet, egy bonyolultabb világnézet, amelynek már alkalmazkodnia kell az esetleges elkövetkezendő próbákhoz. Ezek a magyarázatok különböző hivatkozások, bizonyos esetek, amikor nem érvényes az elmélet, és ezek a hivatkozások bármeddig elmehetnek. Így épül fel egy hamis világnézet, amelynek végül is egyetlen alapja lesz: vannak elméleteim, de nincs hitem, azaz nem hiszem, hogy amit mondok, az megvalósítható. Vagyis: irreális. Ami viszont tettekben nem valósítható meg, az hamis elmélet, fantázia, önszédítés. És ez akkor si így van, ha az elmélet önmagában helyes. Az elméletet ugyanis mindenki gyakorlatba kell ültesse ahhoz, hogy abból valóság legyen. A gyakorlatot nélkülöző elmélet egyszerűen nem igaz, még akkor sem, ha logikailag helyes. Ennek egyszerűen az az oka, hogy az ember a tettekben fejlődik, a tettekben teljesedik ki.

A szellemi tudás kötelez. De nem azért kötelez, mert nem hagyhatjuk esetleg figyelmen kívül, ha a gyakorlat nehéz, hanem mert önmagunk fele gyakorlati követelményeket támaszt, és következményeket gerjeszt ezen gyakorlatok kihagyása. Nem azonnali, sokszor nem kézzel fogható, de az egész életre kiható következményeket. Minél nagyobb a szellemi tudás, annál keservesebbek a következmények. Miért? Mert a tudást hiába szereztük meg, nem vesszük komolyan. Valószínűleg úgy gondoljuk, hogy ezt még elnézik nekünk, talán nem is igaz, egyébként is, és itt jöhetnek a létező és nem létező okok, amelyekre hivatkozhatunk. Kényelmetlen? Nehéz? Lemondással jár? Bátorság kell hozzá? Igen! De megmaradhattunk a kényelemben, az élet könnyítésében, a vélt biztonságban, ezzel együtt lemondva a szellemi üdvről.

Mindannyiunk hibája, hogy tele vagyunk elméletekkel, de silány a gyakorlat. Sok okos dolgot tudunk, vagy sokat kitalálunk, de az életünk mindezekkel párhuzamosan fut, valahol egy kényelmi zónában. Mindaddig szépek az elméleteink, amíg van mit ennünk, van hol lakjunk, és egészségesek vagyunk.

Sok szellemi tanítót ismerek, akiknek minden tettükre (vagy tétlenségükre) van valami magyarázatuk, azonban minden ilyen tanítónál előbb-utóbb meglátszik a gyakorlatba ültetés hiánya. Az élet csak egy kis ideig kell nehezebb legyen, és máris borul az elmélet. Ha az elmélet borul, akkor kell egy másik.

A hit alapja a tett. És a tett alapja a hit. Ha az ember a tettekben gyenge, hitében is gyenge. Ha nincs hite, akkor a tettek is elmaradnak. Vagyis az ember nem veszi komolyan magát.

Ha pedig nem veszi komolyan magát, mások sem veszik őt komolyan.

A gyakorlat tulajdonképpen a tudás próbára tétele. A gyakorlat nélkül ugyanis nem derül ki, hogy amit tudok, vagy tudni vélek, az igaz-e. Mind különbözőek vagyunk, de sok dologban mégis egyformák, többnyire nem az igazság köt össze minket, hanem a tettek hiánya. Miért? Mert minden embernek saját világnézete van, ami más, mint a többi emberé, de a gyakorlat hiányában mindenki azt teszi, ami szokás, ami társadalmilag elvárt.

A tett, amiről beszélek, nem egyszeri gyakorlat, nem bűvészmutatvány, nem jó cselekedet, hanem életvitel. Az életből életművet kell alkotni, és ez az életmű az, amit tettekben is megélek. Ahol az életvitel nem talál a gondolattal, azaz a világnézettel, ott nem életmű, hanem valósághamisítás történik. Így keletkeznek templomba járó ateisták, káromkodó vallásosok, szkeptikus misztikusok, babonás realisták.

Ahol az elmélet véget ér, ott kezdődik a hit. Mert a hit nem érzelem, nem remény, hanem a konkrét megvalósítás. Az elmélet, a gyakorlat során, tudássá, belső bölcsességé válik. És akkor már nem elmélet többé, hanem meggyőződés, bizalom, hit.

Ahol az elmélet véget ér, ott kezdődik az életmű. Az ember egyetlen dolga az életben, hogy ezt az életművet létrehozza. És az életmű már el is kezd épülni a legparányibb igaz lépésben: amikor a világnézetemnek komolyságot adok, és az szerint kezdek élni.

Legtöbb esetben a félelem az, ami visszatart: félünk a kiközösítéstől, a társadalmi nyomástól, félünk a kényelem és a vélt biztonság feladásától. Félünk másnak lenni és másképp cselekedni. Biztonságosabbnak érezzük elrejtőzni a tömegben. De ezzel valójában önmagunkról mondunk le, és állunk be önként az apparátus fogaskerekének.

A gyakorlat végtelenül egyszerű. Merni kell azt tenni, úgy élni, ahogy helyesnek hiszem. Ameddig az alkalmazkodás jegyében élek, az apparátus illuzórikus biztonságát élvezhetem, de ha megvalósítom önmagam, akkor enyém lesz a létezés biztonsága.

Az önmegvalósítás pedig nem más, mint gyakorlatba ültetem az elméleteimet. És ha a gyakorlat azt mutatja, az elmélet hamis, egyszerűen megváltoztatom, kiigazítom, fejlesztem.

Ehhez nem kell beavatás, mesterek hada, megvilágosodás, többéves tanfolyam.

Ahol az elmélet véget ér, ott kezdem komolyan venni magam.

Gondolatok