Kilépés

#9

Egyik oka, amiért nem látjuk ittlétünk egyszerűségét, az a élet féltése. Nem csak az életösztönről beszélek, azzal nincs semmi baj. Hisz valami ide kell kössön.

Itt arról van szó, hogy az életünket magunknak meg akarjuk tartani. Kissé paradoxon, hogy valami, amit nem mi szereztünk magunknak, és azzal sem rendelkezünk, hogy meddig van nálunk, a miénknek tekintjük. Megszületünk, és kérdés, ezt mennyire akartuk, illetve tudtuk-e előre, de születésünk után hamarosan birtokba vesszük önmagunk. Félteni kezdjük az életünk, berendezkedünk a veszély ellen, a nehézségek ellen, és rettegünk a haláltól. Egyszerre sötétedik el a múlt, a jövő, mi e kettő között lebegünk, mintha damilon lennénk kifeszítve.

Azt mondják, éld meg a pillanatot, élj a mában, de hogyan? Hogyan kaphatod el a vízcseppet a folyóban? Ahogy megnézzük, már a múlt, már más történik, a következő lépésen logikázunk. Az idő lineáris, nem állítható meg, még egy pillanatra sem, hogy azt a pillanatot megfoghassuk és kiélvezhessük. Félreértés, hogy aki épp azt teszi, amihez kedve van, felelősség és éberség nélkül, az a mában él. Esetleg csak séta közben, amikor gondolatainkba merülünk, vagy egy jó beszélgetésben, amikor figyelünk a másikra. De minden más, amit teszünk, és önmagunkért tesszük, azért van, hogy az életünket minél inkább megszerezzük. És aki meg akarja nyerni az életét, elveszti, mondja a hagyomány. Igazából önmagunk nagysága tűnik el, ahogy önmagunk kicsi mását megszereztük, a létezés szűkül be oly kicsire, mint egy emberi élet.

365