Itt arról van szó, hogy az életünket magunknak meg akarjuk tartani. Kissé paradoxon, hogy valami, amit nem mi szereztünk magunknak, és azzal sem rendelkezünk, hogy meddig van nálunk, a miénknek tekintjük. Megszületünk, és kérdés, ezt mennyire akartuk, illetve tudtuk-e előre, de születésünk után hamarosan birtokba vesszük önmagunk. Félteni kezdjük az életünk, berendezkedünk a veszély ellen, a nehézségek ellen, és rettegünk a haláltól. Egyszerre sötétedik el a múlt, a jövő, mi e kettő között lebegünk, mintha damilon lennénk kifeszítve.

Azt mondják, éld meg a pillanatot, élj a mában, de hogyan? Hogyan kaphatod el a vízcseppet a folyóban? Ahogy megnézzük, már a múlt, már más történik, a következő lépésen logikázunk. Az idő lineáris, nem állítható meg, még egy pillanatra sem, hogy azt a pillanatot megfoghassuk és kiélvezhessük. Félreértés, hogy aki épp azt teszi, amihez kedve van, felelősség és éberség nélkül, az a mában él. Esetleg csak séta közben, amikor gondolatainkba merülünk, vagy egy jó beszélgetésben, amikor figyelünk a másikra. De minden más, amit teszünk, és önmagunkért tesszük, azért van, hogy az életünket minél inkább megszerezzük. És aki meg akarja nyerni az életét, elveszti, mondja a hagyomány. Igazából önmagunk nagysága tűnik el, ahogy önmagunk kicsi mását megszereztük, a létezés szűkül be oly kicsire, mint egy emberi élet.