Születés után a tapasztalat és a nevelés ráépül a már meglevő tartalmakra, legtöbbünknél megerősítve és konzerválva a negatív erőket. Az iskola célja a gyermeket az apparátusba beleszoktatni, azt elfogadtatni, így az iskola felébredés ellenes, tehát alapállás ellenes. A nevelés, a tapasztalatok, az iskola, a média mind a káprázatot, a hamis valóságképet erősítik, mígnem az annyira megkövesedik felnőtt korra, hogy már nem könnyű felébredni.

A spirituális fejlődés első szakaszának azt kell tekintenünk, amikor az ember elkezdi megkérdőjelezni az apparátus által neki mutatott valóságot. Sejteni kezdi, hogy valami nincs rendben. Hiányzik az idill, a meghittség, a nyugalom, nincsenek igazi célok, sem boldogság. Sokan betegség, vagy más trauma hatására lépnek, másokban megvan az az érzékenység, hogy kezdjenek kutatni. Legtöbben kényszerből. Az ember csalódik a valóságban, amiben él, kérdéseire nem talál kielégítő választ.

A valóság megkérdőjelezése válaszokat hoz magával. Nem konkrét dolgokat, csak sejtéseket, mert a káprázat (bármennyire igyekezünk azt erősíteni) mégis képlékeny és gyenge, az igazság áttör rajta. Megérzések, sejtések, feleszmélések sorozata következik. Sok ember ettől megijed, kényelmetlennek találja, nem akar a komfortzónájából kilépni, így tagadni kezd, és visszatér a kényelmes (de boldogtalan) életéhez. Az sem segít, hogy a környezet is a káprázatot preferálja, így az igazság felderítésében az ember egyedül marad.

A feleszmélés, vagy ébredés nem egy új érzés. Inkább emlékezet, olyasmihez hasonlítható, mikor az ember hosszú álom után felébred, vagy amikor eszébe jut valami fontos, amit elfelejtett. Nem új dolgokat kell megtanulni, hanem olyanokra kell emlékezni, ami bennünk van, mindig is tudtuk. Az igazság mindenkiben ott van. Az egyetemes törvények ott vannak. Ezeket a törvényeket nem megtanulni kell, hanem a káprázatot kell lebontani, hogy emlékezzünk rájuk. Ha a káprázat feloszlik, az igazság természetes lesz. Amit mindig is tudtunk, csak elfelejtettük.

Ezért mondják, hogy az igazi tudás (az igazság tudása) kötelez, mert ha tudomást szereztünk az igazságról, akkor nem bújhatunk vissza a káprázatba. Legalábbis nem fog sikerülni.

A sejtésekből és megérzésekből tudás lesz, majd hit, és elkezdődik az ember második élete, amikor tényleg azt kezdi csinálni, amiért jött. Persze ez hosszú folyamat, sok botlással és tévedéssel, de azzal a nyugalommal és bizalommal, hogy ittlétünknek értelme és célja van. Legtöbb esetben ez az ősbizalom is elég, hogy - ha csak pillanatokra is - megpillantsuk és átérezzük az idillt.