A legnagyobb morál a szabadság. Szabadság azonban csak az egyetemes törvények szerinti létezésben van, rajta kívül nincs. Ezért kapcsolódik össze a felelősség és a szabadság: minél nagyobb az első, annál hatalmasabb a második. A káprázatban az ember azt hiszi, hogy neki csak a társadalmi törvényekhez kell alkalmazkodnia, sőt, még azokhoz sem, utat enged öncélú gondolatainak, úgy érzi, a törvényesség csak béklyó, a rendeltetés hazugság. Mivel káprázatban van (maya), csak az életére tud koncentrálni, nem látja életének súlyát (és helyét). Az éberség (vidja) az, amikor az ember felébred többévnyi álmából, és meglátja azt, ami fölötte van, megérzi a helyét, ráeszmél a rendeltetésre. Akkor eszmél rá, hogy az, amit eddig szabadságnak képzelt, csak támolygás volt a sötétben. Abban a sötétben, amelybe a kis életet bezárták az öncélú gondolatok, a háttérből ható félelmek és vágyak. Az ember vaksága, amikor azt hiszi, önmagát meg kell őriznie. Viszont: aki meg akarja őrizni önmagát (az életét), az elveszti. Hogyan veszti el? Úgy, hogy nincs a helyén, tehát hiábavaló. Aki a rendeltetésből kiesett, az a létből esett ki. Egyetlen lehetőség felébredni, megtudni, megérezni, és odaadni magunk a rendeltetésnek.