Miért? Mert értelme van. Csak az értelmetlen dolgok nehezek, mint például a hamisan vállalt felelősség, a rosszul értelmezett és megélt szabadság, az olyan célok, amelyekben a saját boldogulásunk (élvezetünk) fokozása a cél. Amikor az életnek vagyunk, nem a létnek. Igen, mindenkinek nehéz. De aki a nehézségnek értelmet ad, annak könnyű. Mit is jelent értelmet adni? Szellemmel feltölteni. Kultuszban élni. Az alapállásra helyezni. Minden nehézség könnyűvé és gyönyörűségessé válik, amikor a szellem áthatja, és értelmet nyer. Ez a kereszt felvállalása. Dolgozom én, hogy ne dolgoztassanak. Látok én, hogy ne láttassanak. Megyek, hogy ne lökdössenek. Hallok, hogy ne kiabáljanak. Életből művet építeni, a művet odaadni a létnek, így az egésznek része lenni, de minden felelősséget saját magamra vállalni. Gondviselés: a sorsom gondjait Isten kezébe adom, de ezt csak akkor tehetem meg, ha az alapállást realizáltam.

Az alapállás a szellem találkozása az emberrel, ott, ahol az élet (tér és idő metszete) és a lét (időtlenség) találkozik. Ez a fókuszpont. Az izzó közép. Az ige, ami nem csak szó, hanem cselekvés és nyugalom együtt. Ebben a középpontban egyszerre mindennek értelme van, és így az iga könnyű lesz, és gyönyörűséges. Végre nem mások: én. Végre nem én: minden.

Az önző embert saját boldogulása érdekli, és ezt másokon teszteli (az én hatása). Életcélja nem a mű, hanem az élvezet és a kényelem. Mit mondanak mások, ez a mérce. Másokhoz igazítani a sorsot. Éhség, sóvárgás, elégedetlenség, üresség. A boldogsága másoktól függ. Kiszolgáltatottja a körülményeknek, sorsának.

Az alapálláson elhelyezkedő embert az életmű érdekli, ezért életét egy magasabb értelem szolgálatába állítja.

Míg az önző embertől mindent el lehet venni, az ébertől semmit: mert előbb odaadta. Az önző másokat néz, az éber önmagába tekint. Az önző tükör előtt szerepel, az éber a létezésnek él. Kívülről ugyanaz látszik, csak az egyiknek a sorsa könnyű és gyönyörűséges.