Aki másokat kirekeszt, az magát zárja be. Ugyanakkor ez nem olyan egyszerű, ahogy sokan hiszik. Ugyanis jogosan gondoljuk azt, hogy ha nem vagyunk elég erősek, elveszítjük önmagunk. Mikor veszítjük el önmagunk? Akkor, ha nincs bennünk kritika. Nincs egy belső rend, egy fontossági sorrend, egy értékrend, egy hit, egy alapállás. Alapállás nélkül elveszünk. Első lépés mindig a megkülönböztetés, ezért megkülönböztetés nélkül hiába nyitjuk ki a kapukat. A megkülönböztetés éleslátás, kritika: én én vagyok, ő ő. A nemek, a hitek, a szolgálatok megkülönböztetése.

Amikor az alapállás kész, és a falakat leontjuk, felszabadulunk, de nem veszünk el. Ha nincs alapállás, egyveleg keletkezik, amelyben az egyedi elvész. A mai emberek nagy része úgy akarja a falakat lebontani, hogy nincs megkülönböztetés, ez pedig a homogenitáshoz vezet: nem sok színes pont egysége, hanem sok szürke pont egyvelege. Azzal, hogy mindenki egyforma, nem lehet egységet teremteni. Csak jól megkülönböztetett elemek egyesíthetők.

Azzal, hogy mindenkinek helye van, vagy hogy mindenki fontos, azzal már lehet valamit kezdeni az egység megépítésében.

Az egyformaság lehazudja a sorsot: sorstalanok találkozása a sivatagban. Az egyformáknak nincs egyházuk. Ha egyformák lennénk, nem kellene belőlünk hétmilliárd, elég lenne egyetlen egy. Később javították az egyformaság eszméjét arra, hogy mindenki egyforma jogokkal rendelkezik. Szerintem ne beszéljünk a jogokról, inkább egyszer a kötelességről: mindenkinek kötelessége a sorsának felvállalása, a morál. Mindenkinek kötelessége az önmaga meghatározása. Ne nyúljunk remegő kézzel a jogaink után, amíg nem vállaltuk fel a kötelességeket, vagyis nem vállaltunk felelősséget. A jogok csak azoknál egyformák, akik egyformán vállalnak. Azt hinni, hogy mindenkinek ugyanaz jár, balgaság. Mindenkinek az jár, ami önmaga, és ezt az önmaga dolgot mindenki fejlesztheti, nemesítheti: a lehetőség az, ami mindenkinek megadatott. Más kérdés, hogy ezt nem látjuk: hisz mindenki másképp lát, nem vagyunk egyformák.

Ha felvállaltuk önmagunk, felelősséget vállaltunk sorsunkért, akkor megnyitjuk a kapukat, lebontjuk a falakat, beengedjük a világot. Eközben mi is transzparensé vállunk, és éberségünk fokozódik. Minél inkább transzparens az ember, annál inkább nyitott. Minél éberebb, annál közelebb áll az egységhez.

Nincsen szabadság felelősség nélkül.