Divat mondás ma, hogy mindenért mi vagyunk a felelősek, de azért kelnek a kivételek, a menekülési utak. Jó, jó, mindenért én vagyok a felelős, de vannak véletlenek, meg tőlem független dolgok. “Nem vagy felelős azért, mert lent vagy, de felelős vagy azért, hogy felkelj” – ilyen és ehhez hasonló idézetekkel van tele a közösségi média. Ez a rész-felelősség divatja. Egyrészt felelős vagyok, mert jól hangzik, de másrészt nem vagyok, mert az nehéz és kegyetlen lenne. Az ember addig vállal felelősséget, amíg kényelmes, és haszna származik belőle. Vagyis a keresztjének csak a könnyű darabjait cipelik magukkal, mondjuk a szegeket, a nehéz gerendákat begurítják a folyóparton. Aztán büszkén emelik fel a szegeket, hogy nézzétek: én felvállaltam a felelősséget. Én menő vagyok. És életmód tanácsadást fog osztogatni, mint élet-szakértő, akinek iskolája az “élet”. Lehet, hogy az útja során, azokból a szegekből is elhagy egy-kettőt, vagy mert szúrja a kezét, vagy mert az is nehéz. A mai mesterek paradoxona, hogy minél többet lefarag a keresztjéből, minél több felelősséget elhárít, annál nagyobb a szava, annál menőbb életmester, annál többen szeretik. Végre valaki, aki megtanít a boldogságra anélkül, hogy szenvednünk kellene. Végre valaki, aki szépet és jót ígér, fölösleges felelősség nélkül. Mert a felelősség igazából soha nem lesz népszerű. Nem lehet menő életmester az, aki a felelősségünket szajkózza. Mert aki azt mondja, hogy ami velünk történik, a mi hibánk – az ellenszenves. Erre találták ki, hogy “áldozathibáztatás”. Amikor áldozat vagyok, azért nem lehetek hibás, hisz az áldozat soha nem hibás. Végül saját rossz életem áldozataként más hibást kell keressek. És jön az életmester, akinek tanára az élet, és megmondja, hogy kelj fel, mert az élet szép. Elismétel párszor pár közhelyet, és ha ettől nem érzed jól magad, akkor még éretlen vagy az élet nagy iskolájára.