Kilépés

#11

A morál, amikor az ember túltekint önmagán. Azt mondja, nem magamért, hanem a teremtésért. Lerázza magáról kicsinyes gondolatait, félelmeit és kétségeit.

Morálisnak lenni, nem moralizálni. A morál nem naftalinszagú. Inkább megértő és humoros. Ha kézbe lehetne venni, forró lenne, mert magja a lelkiismeret. De a morál nem csak a lelkiismeret, hanem a hit, és a szabadság egyben. Aki a keresztjét felemelt fővel viszi, az morális. Térdet hajt az előtt, aki nála hatalmasabb, de nem nézi le a kisebbet.

Mindenkinek megvan a keresztje, és nincs fontos vagy kevésbé fontos kereszt. Ez viszont nem azt jelenti, hogy a morál kritika nélküli, hisz minden kereszt alatt (mellett, fölött) ember van, szabad akarattal, valamilyen hatalom szolgálatában. Van, aki a fényt szolgálja, van aki a sötétet, esetleg önmagát, a gyávák egyszerűen segget nyalnak. A morál elkülöníti az embereket az szerint, hogy kinek (minek) a szolgái. Ez az egyetlen mérce, és ezzel megmérhető minden egyes ember. Mindegyik hatalom ad valamit, ami idővel az ember arcára kirajzolódik. Hazudni már nem lehet. Az emberi sors kivezet a rossz szolgálat alól, ha éberek vagyunk, tudatosak és morálisak. A szabadságunkban áll hatalmat választani. A szabad akarat nem más, mint a szolgálandó hatalom megválasztásának szabadsága. Olyan nincs, hogy valaki senkit sem szolgálna, esetleg ő a senki szolgálja – de a senki a közöny, az enyészet, a pusztulás. A legrosszabb talán az lehet, ha valaki embernek szolgája – hisz így az ura szolgatársa is egyben – nem választott hatalom, hanem kiszolgáltatottság.

A morál mércéje tehát az, hogy ki milyen hatalmak szolgálatában áll. A többi csak filozófia, és aki morális, az nem a jó cselekedeteket számolja. A morált nem érdekli a jó szándék.

365